Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - LÁTÓHATÁR - Peter Kováčik: Hazatérés (elbeszélés)
■a véleményem, hogy az embernek rettentő nagy szüksége van a lábára. Ahhoz is, ;hogy menekülhessen. A katona fetüvölt: — Mi vagy te, gramofon?l — Nem tudom, miért dühöngsz. — A hagymáról kezdesz beszélni, és a lábaknál kötsz kil — kiáltja a katona. — Te is dühöngenél, ha folyton ugyanazt hallgatnád. — Nem vagyok tanyasi — mondja a pocakos. — Egyszerű mészáros vagyok, tenyérnyi mészárszékem van, de ha nem volna jó ,a lábam, nem tudnék húst mérni. Húst mérni? Még sajtot sem porciózhatnék. A katona kétségbeesetten befogja a fülét. — Már sok ugyanabból — torkolja le a pocakost. — Ha július volna, azt hin- néto, napszúrást kaptál, de most? Nem tudom, mit gondoljak felőled. — Olyan vagy, mint a paprika — mondja a pocakos. — Mint az őrölt paprika — fintorog a katona. A ,pocakos megtörli az üveg száját. — Néha nem értelek — vallja be a katonának —, de azért nem kell rám neheztelned. — Nem neheztelek — mondja a katona őszintén. — Én meg már attól tartottam, legszívesebben a föld színéről is lesöpörnél — vigyorog a pocatkos, és a katonának nyújtja a fiaskót. — A katona meghúzza az üveget. — Néha teljesen normális vagy — nevet. — De vannak pillanatok, amikor a legszívesebben elvarázsolnálak. — Azlán jól húzd meg, hogy el ne ázzak. A katona komolyan szemügyre veszi az üveget. — Nem viszem túlzásba? — Jobb lesz a hangulatod. Kitekerte az üveg nyakát, és fenékig ürítette. — Alaposan kiutaztuk magunkat, mi? — vigyorog a pocakosra. A pocakos felsóhajt. — Még hogy te ... Csak szunyókáltál, de én le sem hunytam a szemem. Nem tudok aludni. — Megint rám jön — ásít a katona. — Ébressz fel! — Az ember azt hinné, ez az egyetlen gondod — mondja mogorván a pocakos. — Mi? — kérdi a katona. — Azt hajtogatni, hogy ébresszelek fel. A katona ittasan röhög. — Többet már nem mondom — igéri, de mielőtt a köpenye alá kászálódnék, komolyan így szól: — El ne felejtsd! — Elfelejtem! — felesel a pocakos felpaprikázódva. A fakéregarcú érzi, hogy hazafelé közeledik, kinéz az ablakon. A pálya alatt ismerős világ terül el: csúcsos tetős gazdaházak, magas kéménnyel, a kéményekből keskeny csíkban egyenesen az égbe húzódik a fekete füstcsík, a zárt udvarokban gágogó libák, csetlő-botló öregek, futkározó gyerekek, tyúkok, trágyadombok. A házak körül szántóföldek. Zöldellő őszi vetés ineg fű; ahol a tavalyi tarlót nem szántották fel, a föld szürke, ahol szántottak, fekete. Mindössze egyetlen egy fogatot pillant meg. Ökrös fogatot. El sem tudja képzelni, hol liátna most lovat. A tébécés már leszállt, a katona alszik, s a pocakos egyedül érzi magát. Nem tudja megállni, szóba ereszkedik a fakéregarcúval. — Szántani fogsz? — Csak a nyugati oldalon. Az északin sár van. — Egy pillanatra elhallgat, mert megpillant egy gólyát. Alacsonyan repül, mocsarat keres vagy lápot, s mert nem talál, repül tovább. — Ott térdig süppednék a sárba. — Borzasztó lehet megbetegedni olyan isten háta mögötti helyen, ugye? A fakéregarcú lekopogja a pádon: — Egészséges vagyok, és a lábam ... Mintha szárnyam volna. Tudja, hány kilométert megteszek a barázdában? — Azt nehéz kiszámítani. — Nehéz — vigyorog a fakéregarcú. — De olyan harminc megvan. Úgy szemre.
