Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - LÁTÓHATÁR - Peter Kováčik: Hazatérés (elbeszélés)
A katona érzi az általa kiprovokált helyzet komolyságát, és hallgat. Nem akarja teljesen feladni, de a fakéregarcú férfiból áradó félelem megbénította a gondolatait és a nyelvét. — Másodszor: ne merészelj felkelteni! — folytatja a fakéregarcú. — Harminc kilométer van a lábamban. Méghozzá futólépésben. Egy percnyi késés a kislányom életébe került volna. — Most mindenki kujtorog — jegyzi meg békülésképpen a katona. Hegyes vidéken haladnak keresztül. Itt is kegyetlen harcok folytak. Mindenütt robbanás okozta kráterek, vasúti kocsik roncsai, szétvert jelzőberendezések, lerombolt házak, pusztító tűz nyomai, szétszórt muníció. — Pokoli kitartás van benned! — A pocakos szóba elegyedik a fakéregarcú férfival. A katonára ügyet sem vetnek. — Ogy tüzelt a homloka, mint a kenyérsütő kemence, alig pihegett. Néha rájött a fuldoklás, mintha fojtogatták volna, én meg mint akit ostorral kergetnek. Az orvos azt mondta, hogy a lábam mentette meg. — Nekem azt mondta, annyi bennem ta golyó, mint burgonyaszár alatt a gumó, ha jé a termés — kapcsolódik, be a katona. — Tizenkettőt szedtek ki belőlem. Magamnál hordom, mint a rózsafüzért. A fakéregarcú megenyhül. — A patakok fölött átrepültem, mint a pihe — magyarázza nyugodt hangon. A pocakos irigykedve felsóhajt: — Az ilyen láb valóságos áldás. — Hegyi tanyán elpusztulnál jó láb nélkül — magyarázza a fakéregarcú. — A templom messze, az orvos messze, a jegyző mérföldekre, a vásár a városban ... — Szundítok egyet! — szól oda a katona a pocakosnak. — Ne felejts el felébreszteni! — Ne aggódj annyit! — A pocakos mogorva. — Megígértem, hogy felébresztelek, akkor hát fel is ébresztelek! A katona köpenye alá bújik, és abban a pillanatban megjelenik a felesége, szemérmetlenül csókolja a száját, lázasan vacogja, hogy mennyire várta minden nap és minden este. Aludni sem tudott. Mindig úgy érezte, mintha tűzben állna és nem bír a lángokból kiszabadulni. De most... Becsapja a kamraajtót, hogy senki ne lássa őket és ... a katona elalszik. — Átélte a lágert — magyarázza a pocakos a fakéregarcú férfinak. A fakéregarcú a homlokára mutat. —• Látszik, hogy valami nincs nála rendben... Kintről behallatszik a mozdonyfütty. A férfi kinéz az ablakon. Fiatal nyírfákkal megkötött mély völgykatlanban kapaszkodnak felfelé. A meredély fölött átnyúlnak a gőzfelhőbe burkolózó fenyők ágai. — Olyan ez, mint amikor az ember újra születik — folytatja a pocakos. A mozdony felkapaszkodik a hegyre, elhagyja a kanyart, a sínek sík vidéken futnak, az őszi vetés, dúsan zöldellő fű szép látványt nyújt. Semmi jel nem mutat arra, hogy itt harcok folytak. A vonat gyorsít. — Hát maga hová? — kérdezi a pocakos a fakéregarcú férfitól. — Hová utazik? — Miért érdekli az magát? A pocakos kis ideig azt latolgatja, mi történhetett? — Ha esetleg fel kellene ébreszteni. — Nem kell — vágja vissza az nyersen. Kis idő múlva elfordítja a tekintetét az ablaktól, beszédesebb lesz. — Krivánba megyek, onnan még tizenöt kilométert a magam lábán. — Mennyi idő alatt teszi meg? — Három óra alatt hazaérek. — Dögleni az ágyban. — Méghogy dögleni?! — támadt rá a fakéregarcú. Ilyenkor aludni éppolyan, mint nappal lámpással világítani! Letöröli a homlokáról az izzadságot: — Vár az eke — folytatja. — Szántani megyek. Az további tizenöt kilométer — a barázdában. Jó a lábam.
