Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - LÁTÓHATÁR - Peter Kováčik: Hazatérés (elbeszélés)
hogy tudatosítanám: az anyám is ember, és minden emberben az anyámat látnám vagy a fivéreimet. A katona gúnyosan elmosolyodik. Nevetségesnek találja a pocakost, de nem szándékozik vele vitatkozni. Az álom kerülgeti. Már a köpenye alá akar bújni, de észreveszi elhúzódó szomszédját, akinek arca a csapdába esett rókáéra emlékeztet. Lörner kápót látja maga előtt. Van bennük valami közös, vagy tal,án 6 maga volna az? Éles pillantással méri végig. — Miért húzódsz el? — kérdezi durván. — Én nem húzódom el — szólal meg a csapdába esett róka képű férfi. — Elhúzódsz! — kiáltja Indulatosan a katona. — Azt hiszed, rühes vagyok ;meg tetves! — Nem hiszem... igazán ... — győzködi az kitartóan a katonát. — Nekem ehhez... — Persze, neked ehhez semmi közöd! — dühöng a katona. — Biztosan egész -életedben félrehúzódtál. Mondd, mit csináltál a háború alatt? Roppant kényes kérdés ez, mert a rókaképű máris idegesen fészkedődik és izzad. — Ha terhükre vagyok, átmegyek a szomszédba... — hebegi. — Megint odébb akarsz állni, te átkozott! — Összeszorítja az öklét, rémítő látványt nyújt. Mondd, mit csináltál a háború alatt? A pocakos egy megbontott üveggel próbálja más gondolatokra bírni a katonát. —• Az ital sem ízlik ilyen kígyók társaságában! — utasítja vissza a katona, és újfent a rókaképű férfira szegezi a tekintetét. — Nem ismered — csillapítja a pocakos. — Nézd csak, hogyan ugrálnak a szemei. Nem tiszta a lelkiismerete! — győzködi amaz a pocakost. — A nyakam teszem rá. — Nem ljátsz bele az emberbe — csillapítja a pocakos. A rókaképű óvatosan fellélegzik. Mintha aknán ülne. — A lágerban egy ilyen adott fel minket! — hajtogatja a katona. — Én nem voltam lágerban — siet a válasszal a rókaképű. Azt hitte, a közlés megmenti. Fölöttébb megkönnyebbült. — Nem voltál Jigerban! — kiáltotta dühösen a katona. — Az majd elválik! A rókaképű a csomagtartó felé sandít, ahol a poggyásza van. A katona észreveszi. — A hátizsákját figyeli — közli a pocakossal. — Jó volna megnézni, mit rejteget benne. A pocakos megborzad. — Azt nem! — tiltakozik. — Ismeretlent sohasem szabad megsérteni — feddl a katonát. — Olyan ez, mintha ártatlant vádolnál meg. — Nem ismeretlen! — kiáltja a katona. — Az volna az igazságtalan, ha nem vernénk agyon! Azonnal! A pocakos felkiált: — Megháborodtál! — Fogadatlan prókátor vagy? — Senkinek sem vagyok a fogadatlan prókátora! — tiltakozik a pocakos. — De azt hiszem, nem bosszulhatod meg az egész világot. A szerelvény megindul. Egyre gyorsabban fut. Hallgatják a kerekek kattogását a vágánycsatlakozásokon, s nézik a porig égett őrbódét. Csak hamu és a kémény imaradt. A katona még mindig a pocakosra mereszti a szemét. — Az ember azt hinné, hogy az egész háborút végigaludtad. — Nem aludtam végig —• feleli nyugodtan a pocakos. — A pincében tömted a hasad szalonnával meg hagymával. A pocakos feltűri a jobb nadrágszárát. — Ismered ezt a kézjegyet? A katona szemével érinti a be nem hegedt sebeket. — Éppen ezért kellene az én oldalamon állnod. — A te oldaladon állok — mondja őszintén a pocakos. — Mit kívánsz?
