Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - LÁTÓHATÁR - Peter Kováčik: Hazatérés (elbeszélés)
A katona együgyűen nevet. — Ébressz fel. — Már megígértem. Nem bír elaludni a rókaképű miatt. Meg kell ölni — szólal meg bensőjében egy hang. A másik letorkolja: Feleslegesen gyanakszol! — Feleslegesen? — szólal meg az előbbi hang. Feladta Pavliakot, Joričkát, Denist. És Jirí néhány órával a kihallgatás utján meghalt, ő is ütlegelte! — Itt hangosan felsőhajt, mintha keresztülszúrták volna a szívét. Igyekezett meggyőzni Jirkát, hogy még megláthatja Prágát, bár ebben maga sem hitt. Meg kell ölni! De miért éppen neked? Jirí halála ős az én életem között összefüggés van. Életben maradtam, meg kell őt bosszulnom. — A veréstől ilyen — magyarázta a pocakos a tébécésnek. — Ki tudja, ki... — A tébécés azt akarja mondani, vajon kigyógyul-e belőle, de elkékült ajkai hangtalanul mozognak. Torkából rekedt köhögés tör fel, majd véres köpet. Senki sem mer rápillantani, egyedül a pocakos nem veszi le róla a szemét. A roham elmúlt. A tébécés felemeli hamuszürke arcát, de tekintetét lesüti, szé- gyelli a gyengeségét. A vonat hirtelen megáll. A katona erősen összerezzen, rémült tekintetét az ablakra szegezi. Fából ácsolt, ideiglenes viadukt előtt állnak. A hirtelen feltámadt szél az ablakba csap, odasodorja a tavaszi áradástól megrongálódott fatámasztőkokkal bajlódó műszakiak kiabálását. Két évvel ezelőtt itt még harcok folytak, a viadukt előtt felfordult tigris; a német tank tornyából kiálló cső a földbe fúródott. A nyílást erőszakkal feszítették ki, deformálódott, és teljesen megfeketedett a robbanástól meg a fűztől. Az olajjal és naftával hígított sár belefolyik. A hegyoldal alján szétlőtt sáv, övezet, néhány elégett vasúti kocsi váza is hever ott. A tank rozsdásodik, de oldalán kivehető a horogkereszt. A fűzfák barkái közt madarak rikoltoznak. Időnként jégmadarak szállnak fel, s zuhanórepüléssel vetődnek a vízbe. Elszórt rongyokat pillant meg — nyilván egyenruha és kötszer maradványai —, sisakokat, tüzérségi gránáthüvelyeket, és egy lótetemet. Illetve patkányok lerágta, nap fehérítette csontvázát a lónak. — Annyi lehetett itt a halott, akár a lágerban — mondja a katona. — Ne gondolj rá — tanácsolja a pocakos, és kínálja az üveget — Közönséges lötty, de segít. — Hogyan segít? — kérdezi a katona. — Az ember felejt tőle. — Tiszta szesztől sem felejtettem! — kezd kiabálni a katona. A hangja mind magasabbra csap. — Gyalázatosabban dögöltünk meg, mint vadászaton az állat. Annak esélyt adnak; az alvó nyulat nem verheted agyon, de bennünket álmunkban is irtottak. És miért? Ártatlanul! Kis ideig csönd uralkodik. A katona mégiscsak meggondolta, elveszi az üveget. Semmiért nem hurcoltak a Lágerba! — néz vasvilla üzemekkel a pocakos. — Semmiért nem — szól rekedtes hangon a katona, aztán mély lélegzetet vesz, a torkát köszörüli. — Sebesült partizánok vonultak vissza a földemen keresztül. A kötésen átszivárgóit a vér, beivódott a földbe, s nekem eszembe jutott, hogy véres búza teremhet meg véres krumpli, és befogtam a lovakat. A katona meghallja a kabátja alatt alvó szomszédja horkolását, arcából kifut a vér ... — Amikor a kápó kezében voltunk, kívántuk a halált. És nézd, milyen nyugodtan alszik! Tetű! — kiáltja, és félrehajtja a kabátot. Ismeretlen férfi néz rá a kabát alól. Izzadtságtól fénylő arcában vadul mereszt- geti a szemét, tekintetével szinte keresztüldöfi a katonát. Se nem fiatal, se nem öreg. Valami tragikusát élhetett át, s az arcára vésődött. Talán valóban idősebb —
