Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - LÁTÓHATÁR - Peter Kováčik: Hazatérés (elbeszélés)

— Mi történik veled? — kérdi csodálkozva a tébécés.

A katona megpróbál vigyorogni, de grimaszba rándult arcán fájdalmas görcs jelenik meg.

— Ha földszagot érzek — hörög nehezen —, mindig rám jön: szédülés vagy valami hasonló. Olyan a fejem, mintha körhintában ülnék.

— Ilyet még nem hallottam — csodálkozik a pocakos.

— Még nem szántottál — feleli a katona. A halántékán hideg verejték csorog, a padba kapaszkodó keze ökölbe szorul, újabb szédülés jön, de azt már a köpenye alá rejti.

Csak elhitette magával, hogy ez a flöld szaga. Az ő életében ezután már nyugtalanítóbb és förtelmesebb szagok uralkodnak. Ez pedig olyan: Kint dögszag érződik, s amíg tovább nem indulnak, egyre erősebben érzi. Nemcsak az orrában.

Hallja az ütközők csattanását, a szerelvény megindul.

A szag áthatóbbá válik. Az az undorító szél sodorja utána ezt az ocsmányságot.

Félrehajtja a köpenyt: teljes szélcsend.

Megrendíti a félelem. Hullaszag ez, és magával hordja. Soha sem szabadul meg tőle.

Zúg a feje. Nincs olyan esemény, amely most ne tolakodna az agyába. A legtisztábban Jlríre emlékszik. Az északi szél befújta a havat a réseken, megdermedtek a hidegtől. Együtt burkolóztak be a pokrócba, hogy kissé megmelegedjenek, de mire megvirradt, Jirkának már nem kellett a pokróc. Most jut eszébe, hogyan akarta Jirkának megadni a végtisztességet egy különös ember, le akarta fogni a szemét, hogy békében nyugodjon, de Jirka arca megfagyott, s az az ütődött, nem lévén ilyesmiben járatos, leszakította a szemhéját.

Elájulok, képzelődik a katona.

A félelem leküzdi a gyengeséget. Agyában már egyetlen fehér folt sincs: a feketeség és szürkeség keveréke mindent elborít, majd a semmibe hull.

— Megígértem neki, hogy felébresztem — jegyzi meg a pocakos, miután a katona elalszik. — De ez kételkedik benne, mintha mindenki becsapná.

— Alaposan megégethette magát — véli a tébécés.

— A líger rányomta a bélyegét — magyarázza a pocakos. Kerek húsos arcában elsötétült az apró véres szempár, mint akinek valami nagyon szomorú dolog jutott az eszébe. — Háromszor kísérelte meg a szökést — folytatja, de mindig elárulták. Krumplilevélért kiadták.

— Sokáig nem szabadul tőle — tűnődik a tébécés. — Talán egész életében sem.

— Télen beburkolózott a barátjával a pokrócba, és reggel már a barátja rongyain osztoztak.

— Ezt is elmesélte? — kérdezi a tébécés.

A pocakos bizonytalanul ingatja a fejét.

— Álmában kiabált — mondja kis hallgatás után. — Rendesen alszik, s hirtelen krumplilevélért és krumplihéjért kezd verekedni. És kiabál. — A pocakos a katona erősen összekulcsolt kezére néz. — Mintha birkózna valamivel. Sok mindent elviselek — folytatja —, de olyankor elfog a remegés.

A szerelvény hirtelen megáll.

A katona nyomban felébred, és megpillantja a derékba tört telefonoszlopokat. A szél alacsonyan, a föld felett futkos, s az ágyú ütötte gödrökbe sodorja a huzalokat.

— Mi ez? — kérdezi a pocakostól.

— Aludj — feleli a pocakos. — Minden tyúklépésnél megállunk. Tudod, hogy van ez manapság a vonatokkal.

— Mindjárt magamhoz térek — mondja a katona. — Ezt az idegek teszik. Testvér, én mindentől rettegek.

— Az az igazság, hogy Jiem hiszel nekem! — veti szemére a pocakos.

— Hiszek, de van az emberben valami, amiről nem tehet. Ez pedig olyan dolog — a katona beszédessé válik —, ha valaki eltöri a lábát, sokáig fél rendesen rálépni. Vagy ha egy ló tesz nyomorékká, ökrökkel kezdesz.

— Hát igen, de én a te helyedben azzal kezdeném — magyarázza a pocakos —,