Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - Lovicsek Béla: Ágnes asszony öröksége (elbeszélés)
a lagzinkról, ahogy álltunk az úrasztala előtt... s ahogy kifofrgattalak a menyecske- táncban . . . meg még valamiről. . . — Miről, Péter? — Még valamiről... — mondta Váradi messzi múltba néző tűnődéssel, majd minden átmenet nélkül témát váltott. — Szép a lugasunk? — Gyönyörű, Péter. Mintha vízen állna ... — Megpermetezte a Péter fiunk? — Meg. Éppen a minap... Ilyen termés tal'án még soha nem mutatkozott, mint ■az idén: köcsögényi fürtök lógnak garmadával. Majd meglátod, ha hazajössz, Péter, biztosan fogsz örülni néki, hiszen mindig szeretted, babusgattad, óvtad, vigyáztad, mint a szemed fényét. A kisunoka némán hallgatta a nagyszülők beszélgetését, amiből vajmi keveset értett .meg, s szinte a csodával határos, hogy nem szólt közbe, s nem kérdezgetett. Egyébként érdeklődő, kíváncsi természetű fiúcska. Ha elemében van, percekig nem áll be a szája, csak mondja a magáét. Most azonban kissé megszeppent csodálkozással hallgatta a beszélgetést, miközben fura érzések szaladoztak benne. — Szomjazom, Ágnes . .. Hozhatnál a büféből valami innivalót... Mindegy, hogy mit, csak jó hideg legyen... Égek belül, mint a kazán... Csak jő hideg legyen, Ágnes... — Ferikém, te itt maradsz a papával, beszélgessetek, én meg hozom az italt, jó? A kisfiú beleegyezően bólintott. Váradiné alig csukta be maga mögött az ajtót, a fiú •a nagyapjához fordult: — Papa! Neked milyen koporsó tetszik?... Fekete vagy szürke... vagy másmilyen? — I/itod, látod, ezen még nem is gondolkoztam. Jó, hogy eszembe juttatod ... Aztán -miért kérded? — Csak úgy ... eszembe jutott... Tudod, papa, holnap a mamánál járt. . . — Talán tegnap, nem? — Biztosan tegnap... A mamánál járt a Juli néni, meg a Btözsi néni, meg a Péter Jbátyó, meg az én apukám is ... és beszélgettek ... — Miről, kisfiam? — Rólad, papa. — Rólam? ... Mégis mit beszéltek? — Hát azt, hogyha most már nemsokára meghalsz ... milyen koporsót vesznek ... •és, és hogy hová fognak temetni... — És hová fognak? — Azt mondtak, hogy az ópapa meg az ómama mellé ... tudod, oda, ia nagy gesztenyefa alá, amelyiken olyan sok veréb szokott csivitelni... — Nagyon szép hely .. . Attól szebbet nem is választhattak volna, nem bizony ... — Mindenki sírt, csak Péter bátyó nem, meg apu sem ... Miért sírtak a mamáék, papa? — Tudod, kisfiam, temetéskor rendszerint sírnak az emberek, különösen az asszonyok ... Az igazi férfiember soha nem sír ... keményen állja a sorscsapásokat... — Én sem fogok sírni, papa, soha nem fogok ... — H^t ne is ... A papa sem sírt soha ... Váradi Pétert végtelen nyugalom és megbékélés szállta meg. Talán még a ráncok is kisimultak az arcán. Közben megérkezett Ágnes asszony is h'árom üveg üdítővel a kezében. Rögtön ■észrevette férje arcán a változást, de nem tudta mire vélni. — Jó hideg. Töltsék a poharadba? — Töltsél, Ágnes ... ! — Elszórakoztatok? ; — El, Ágnes, szépen elbeszélgettünk .. . Pillanatok alatt kiitta az italt. — Ez jól esett... jobban a viliág legjobb boránál... Köszönöm!... Ágnes! — szólt rövid szünet után. — Hallgatlak, Péter. — Ha meghalok, a nagy gesztenyefa alá temessetek, apáék mellé... Egyszerűen,
