Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - Lovicsek Béla: Ágnes asszony öröksége (elbeszélés)
'.minden különösebb ceremónia nélkül kaparjatok el... és a torba hívjál meg minden rokonunkat... a szomszédokat is ... és ne fukarkodj... — Mire jó az ilyen beszéd, Péter? — kérdezte az asszony csodálkozva, a férje arcát fürkészve: mi történhetett vele? — Majd ha felgyógyulsz és hazakerülsz, közösen választunk sírhelyet mindkettőnk számára, de hát hol van az még! — Közel van, Ágnes, nagyon is közel — mondta Váradi Péter végtelen tárgyilagossággal és belenyugvással. — Jó, szorgalmas jés hűséges feleségem voltál, Agnes, s az örökséged? ... A ház, az udvar és a kert azzal a néhány gyümölcsfával, a szőlőlugassal, meg az a pár korona a bankban... Ha megszorultál, nyugodtan nyúlj hozzá, ne kupor- gass. Ha húsz évig élsz is még, kitart, nem kell szűkölködnöd ... Váradiné most már nem tudta visszatartani a könnyeit. Egyetlen jajszó nélkül, hangtalanul sírt. Váradi Péter pedig folytatta, majdhogynem végrendelkezett. — Valamit még el kell mondanom neked, valamit, amit nem akarok magammal vinni... Életemben sokszor rászántam magam, hogy elmondom, mégis az utolsó pillanatra • maradt... Ugye, Ágnes, nyolc erős tőből terebélyesedett ki a lugas? — Nyolcból, Péter. — Minden tőnek neve van ... Akkor adtam nekik, amikor elellettem... Ahogy belépünk a kertbe, az első tő én vagyok, a második te vagy... aztán következnek a gyerekek: Péter, Juli, Bözsi és Ferenc... — Lassan, vontatottan beszélt, s elhallgatott, •mintha erőt gyűjtene a továbbiakhoz. — Hát a hetediknek meg a nyolcadiknak mi a neve? — A hetediké Emma... Kertész Emma... a nyolcadiké meg Karcsi, az Emma fiának -a neve ... — Nem értem, Péter: mi keresni valója van köztünk Kertész Emmának meg a fiának? — kérdezte az asszony rosszat sejtő döbbenettel. — Kertész Emma volt az én első nagy szeretőm, de az !apja nem adta hozzám, :mert nekem csak nyolc hold földem volt... Batta Kálmánnak lett a felesége, a huszonötholdasnak, de a lakodalom napján :már az én fiam volt a menyasszony hasában... Váradiné elszörnyűlködött. — Én soha nem hazudtam néked, Péter! — mondta hasogató fájdalommal a szívé- ‘ben, s hirtelen felizzó gyűlölete még a könnyeit is felszárította. — Én sem hazudtam neked, Ágnes, csak elhallgattam... Nem akartam megbolygatni • a családi békénket, hiszen szép megértésben éltünk mindig... — Váradi Péter mélyet sóhajtott. — Azt hiszed, hogy nekem könnyű volt ekkora terhet magamban hordoznom •egy egész életen át, azt hiszed, Ágnes!?... — Pedig elmondhattad volna, Péter... Talán most könnyebb volna mindkettőnknek... Hosszabb szünet után szólalt meg újra Váradi Péter. — Meg sem kérdezed, hogy mi az utolsó kívánságom, Ágnes? — Erőtlen keze a felesége felé nyúlt, amit az asszony a két tenyere közé fogott. — Vedd úgy, hogy megkérdeztem ... — A padlásfeljárótól jobbra, az első keresztgerenda tövében találsz egy elmozdítható téglát... Az alatt van egy boríték, benne pedig fénykép... Hárman vagyunk rajta: én, Emma meg a fiunk... Egyszer egy februári vásáron fényképezkedtünk le ... A fiú akkora lehetett, mint most a Ferkó ... Nos, az én utolsó kívánságom az, ha felöltöztettek a fekete ruhámba, a fényképet tedd a belső zsebembe és azzal temessetek el... És most bocsáss meg nekem, ha meg tudsz, Ágnes ... Váradiné alig várta, hogy hazaérjen. Nyomban a padlásra sietett és előkereste a fényképet. Maga elé tette a konyhaasztalra, s talán órákig sírt felette. Hirtelen olyan gyűlölet állt belé, hogy ordítani szeretett volna kínjában: tűzre dobta a fényképet. Váradi Pétert két hét múlva eltemették. A temetést követő napon Váradiné megkérte a Péter fiát, hogy fenje élesre a félkéz- s-baltát, aztán a kertbe rohant. Letérdelt a két utolsó szőlőtő mellé és mind a kettőt Ikivágta.
