Irodalmi Szemle, 1983

1983/6 - ÉLŐ MÚLT - Vörös Péter: Lukács Pál emlékezete

szereplője az igazságos Mátyás király, aki sokszor ítélkezik a rossz, a „Kapzsi Istvánok” felett, vagy osztogatja jutalmait az arra érdemesnek.

Lukács Pál, akárcsak elődei vagy korabeli író- és költőtársai, sokat vándorolt, járta az országot. Egyrészt (ahogy tudjuk) a szükség adott kezébe vándorbotot, de valószínűbb, hogy az emberekkel, a tájakkal, a „világgal" való Ismerkedés, az élményszerzés vágya ösztönözte tartózkodási helyének gyakori megváltoztatására. Ezt látszanak bizonyítani az eredeti kéziratban ránk maradt — és a kamocsai Lukács Béla családjának tulajdonában lévő — versei. Ezek a kéziratok a költészet szempontjából nem képviselnek különösebb értéket (s nyomtatásban talán sohasem láttak napvilágot), de érdemes róluk szólnunk, mert nélkülük nem teljes az életmű. Lukácsék elbeszélése szerint ezek a kéziratok valamikor vaskos kötetet képeztek, de az idők folyamán nagy részük elkallódott, s ma már csak a 265—282-es oldal, azaz 9 lap van meg tulajdonunkban. Ezen a 9 lapon 12 hosszabb-rövidebb vers, verses leírás található a következő címekkel: „Nagy baj”, „Vísum repertum”, „Isztria”, „Trieszt”, „Velence”, „Tengeren”, „Trieszti part”, „Kaputas illir”, „Sashegyi barlang”, „Illir föld és népe”, „Laibakk”, „Rossz fejem”.

Ezekben a versekben utazásai, vándorlásai emlékeit, élményeit írja le.

A „Visum repertum” c. versben mintha a költő katonaélményeiről lenne szó, de nem tudjuk biztosan, vajon valóban volt-e katona vagy sem. A vers mindenesetre egy olyan katonasorban lévő „vén betyárról” szól, aki a szabadságot szereti, de ezt fel kellett cserélnie a katonazubonnyal, és akinek:

.. ily szörnyű messzire kellett utaznia, pedig életébe Nem vágyott ő soha sós tenger vizére”.

Lukács Béláék elmondták, hogy a költő szerényen csak „Vándor Pálnak” nevezte magát, s a régi kamocsaiak is úgy emlegették őt, hogy a „vers-író Vándor Pál”. Lukács Pál mindezt maga bizonyítja „Trieszt” című versének mottójában:

Bú kergette, szél vezette De a hű barátra,

Emlékezz a Hernád partján Szegény Vándor Pálra.

A „Tengeren” c. versében egy viharos tengeri hajózás élményeit, s magát a „messze' kéklő” tengert írja le, majd már a partjain állva, így búcsúzik tőle:

Fény tükörként a nagy ég alatt

Egyre zúgod bús dallamodat.

Béke veled viharok hazája,

Légy a földnek éltető leánya!

Ránk maradt kéziratainak utolsó oldalán, a „Rossz fejem” c. versében keserű hangon írja le kegyetlen fejfájása okozta szenvedéseit.

Lukács Pálról nehéz lenne pontos jellemrajzot írni, de tudjuk róla, hogy költészetével a tudást s a haladást szolgálta, hogy igaz ember és a „gyermekszívek ismerője”, a gyermekek barátja volt. Ez utóbbit bizonyítja egyik nemes cselekedete is: szülőfalujában ösztöndíj alapítvánnyal (oskolai fundátióval) igyekezett (bizonyára a már kiadott könyveinek honoráriumából) segíteni a szegény, de jó erkölcsű és szorgalmas tanulókat.

Lukács Pál legutolsó „állomáshelye” Kurtakeszi volt (ma komáromi járás), ahol a Baranyai családnál nevelősködött.

Élete alkonyán visszatért oda, ahonnan elindult: szülőfalujába, Kamocsára. Továbbra sem szakadt meg kapcsolata az irodalmi élettel, szorgalmasan küldözgette írásait a Lég- rády Testvérek kiadójába. Az otthoniét örömét a „Szülői ház” című versében énekelte meg.

A magyar gyermekköltészet úttörője 72 éves korában, 1873. augusztus 15-én halt mag (végelgyengülésben).