Irodalmi Szemle, 1983
1983/6 - Koncsol László: Irodalmi díjak 1982
irodalmi díjak 1982 Duba Gyula harmadik regényét, az Örvénylő idői a Szlovák Irodalmi Alap zsűrije az elmúlt év legjobb regényeként értékelte, s neki ítélte oda az idei írói Madách-díjat. Az Örvénylő idő egy épülő regényciklus második része. Mialatt készült, a beavatottak, a Duba-pálya ismerői hajlamosak voltak azt hinni, hogy írónk valamiképpen a Toldi- trilógia építési modelljét ismétli meg: első regénye, az 1955—58-as pozsonyi magyar értelmiség belső életét ábrázoló Szabadesés (1969) lett volna a ciklus feje, a hős és a falu 1945—1948-as viszontagságait festő ívnak a csukák (1977) a lába, s a most kitüntetett Örvénylő idő (1982), a hősök 1948 utáni sorsával, a törzse. Nos, a láb és a törzs megvan és összeillik, de a fej, mint kiderült, még megírásra vár, mert az anyag (a láb és a törzs) logikája más fejet követel. A Szabadesés ugyan sem tárgyával, sem szemléletével nem idegen a két később született regénytől, de az író egy fejezetsorral merészen átívelt az ötvenes-hatvanas évek történelmi félmúltja fölött, s az ív innenső végét úgyszólván tegnapelőttünkben, a hetvenes évek talajában horgonyozta le. Egyáltalán nincs kizárva, hogy végül is félig-meddig amolyan kétfejű regényciklus fog kikerekedni Duba keze alól, ha lesz (és reméljük, hogy lesz) a két műnek folytatása, s az író az új történetet az átívelt két évtized társadalmi tapasztalataiba építi majd bele. Persze, ez ellen is szól egy és más: az épülő ciklus főhősét nyilván tudatosan nem Morvainak, hanem Nagybenének nevezte el az író, s az a bizonyos ív éppen az ötvenes évek közepe táján, Péter, az ifjú Nagybene városba, iskolába költözése idején szökken a magasba, s emelkedik a két említett évtized fölé. Kérdés, nem azért-e, mert az írónak a Szabadesés után már nem volt új mondanivalója a korszakról... A problémát nyitva kell hagynunk, de az nem vitás, hogy Duba sajátos íróiságából is következik. A hatvanas évek közepe, igazi írói magára találása óta számtalan motívumismétlődésre és átfedésre bukkanhatunk Duba novelláiban, Vajúdó parasztvilág című irodalmi szociográfiájában, mely a korábbi Duba-művek számos álfiktív elemét leleplezi, és regényeiben. Egyszer egy kaján természetű vagy kedvvel és szeretettel bogarászó tudós gazdag leltárt szemelgethetne össze Duba műveinek vándormotívumaiból, kimutatva, melyikük hol bukkant föl először, hol, milyen új változatokban és szerepekben fordult elő másodszor, harmadszor, sőt talán negyedszer is. Duba prózája egyedülállóan gazdag lelőhelye a búvópatak-motívumoknak, s ez a tény nemcsak sajátosan jellemzi művészetét, hanem a prózaírás műhelytitkairól is sok mindent elárulhat. Duba igazat akar írni, azért kering egyetlen hiteles, megélt, megtapasztalt, megszenvedett életanyag körül. Pályája tanulságosan kanyargott és alakult. A szakma és az olvasó az ötvenes évek közepén a tehetséges szatíraírót köszöntötte személyében. Nem kétséges, hogy ma is eleven, mulattató szatírái a valóságról beszéltek, de bennük Duba nem a sajátosat, a nemzetiségit, hanem a társadalom általános torzulásait vette célba. A jelenségeket aztán nem közvetlenül, hanem egy közbülső elvonatkoztató folyamat szűrőjén át keltette új életre: előbb képleteire, dialektikai vázára bontotta, majd a humor és a szatíra kívánalmai szerint új életre keltette a témát. Generalizált, tipizált, formalizált. Minden szatírája magán viseli az elemző értelem, az intellektus csalhatatlan bélyegét. Duba racionalista volt, a városias (a szemléletesség kedvéért írjuk ide a rossz emlékű és Az év Madách- és nívódíjasairól