Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - FIGYELŐ - Szilvássy József: Szeretve mind a vérpadig

kimerítettnek érzi a reformkor és a felvilágosodás világát is. Nagy Miklós írja le, hogy Jókai történeti írásaihoz elég alapos forrástanulmányokat végzett, ínyenc kíváncsisággal böngészte a memoárokat, városi krónikákat, Thaly Kálmán dolgozatait. Viszonylag tisztán látta például a földesurak önzését, kétkulacsos- ságát, aminek érdekes képét adta például A lőcsei fehér asszonyban, a szatmári bé- kealkuldozások lefestésében. Legtöbb könyvében azonban elszakadt a )kor igazi menetétől, elsősorban a furcsaságokat emelte ki. „Többnyire felfokozott alakokat fest, ám ezeknek nincsenek egyetemesebb céljaik, így puszta akrobaták maradnak’’

— írja találóan Nagy Miklós.

Véleményem szerint Ocskay László is ilyen akrobata, kalandor, aki a regény szerint korábban már árulások egész sorát követi el, megöli Tisza Ilona bátyját. Féktelen és szertelen figura. Kétségtelen, vannak pozitív tulajdonságai (bátor, tehetséges katona, időnként vágyódik a szeretet- re), ám alapjában véve mégis gátlástalan ember, akit végső soron csupán egyéni karrierje érdekel, mindenáron győzni akar, a csúcsra törtet. A regény és a színmű minden motívuma ezt sugallja. Kétségtelen — s ezen valóban érdemes meditálni

— a (környezete befolyásolja őt, lángra lobbantja indulatait, de mindez, úgy érzem, kevés ahhoz, hogy mindebből az egyén és a közösség kölcsönös viszonyáról mélyebb következtetéseket vonjunk le. Ocskay ugyanis sem Jókai regényében, sem a dramatizációban nem képvisel közösségi érdekeket, nem tudatosítja történelmi feladatát. Tetteit, pálfordulásait indulatok, kizárólag egyéni ambíciók vezérlik, vívódásai — a két nő közötti őrlődése

— is ebben a síkban mozognak. A fordulatos cselekmény alapmotívuma ez, hogy Ocskay, ez a ■kiszámíthatatlan, indulatokkal, ambíciókkal teli figura egyre magasabbra akar törni, de egyre veszélyesebb íkö'téltáncot jár, végül már nincs olyan árulás, amely megmentené őt. Mindkét táborban eljátszotta a bizalmat, kisded játékait. A történetből nyilvánvalóan levonható bizonyos erkölcsi tanulság, eljátszhatunk a ,,mi lett volna, ha...” — gondolattal, ám erőltetettnek, leegyszerűsítettnek érzem a napjainkkal, magatartás- formánkkal kapcsolatos párhuzamokat.

Ogy vélem, hogy az előadás is engem igazol, mert nem azt iparkodik kihámozni a darabból, ami nincs benne. Török Tamás

jó érzékkel fogta össze, részben pedig átcsoportosította a cselekmény szálait. Kikerülte az epikus terjengősséget, s a történetet viszonylag jól pergő képekbe sűrítette. A dramatizációval kapcsolatos észrevételem mindössze annyi, hogy a tisztábban látás érdekében talán Csajághy elmondhatta, jelezhette volna Ocskay korábban viselt dolgait, így jelleme is egyértelműbb lenne. Az első rész különösen nehéz helyzet elé állítja a rendezőt és a színészt, mert itt a jelenetek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, hangulatban, időben, sőt stílusukban is eltérőek: itt a cselekmény lassan, széles mederben hömpölyög.

A második rész már dinamikusabb, a dramatizációt tekintve is sikerültebb. A színrevivők kitűnő dramaturgiai ötletének tartom az Idegen figuráját, aki atmoszférát teremt egy-egy jelenethez, és alakja, jelenléte számtalan asszociációra kínál letőséget, amelyről Kmeczikó Mihály találóan írt a műsorfüzetben.

Komád József rendező művészi munkája végig jól olvasható, invenciózus, jól bontja ki és pergeti végig a cselekményt, nem téved filozófiai zsákutcába. Az idézett dramaturgiai elemzésből annyit hasznosít, amennyit ez a színmű megenged. Tehát nem ítéli el egyértelműen Ocskayt, hanem az árulás körülményeit, a környezet felelősségét is hangsúlyozza — a záró jelenetet kivéve — túlzások nélkül. Az első rész némi vontatottságát ő sem tudja teljes egészében kiküszöbölni. Ocskay és Tisza Ilona első jelenete rendezői és színészi szempontból egyaránt nehéz, halványabb a kelleténél. A darab Csajághyék megjelenésétől izzik fel, s innen egyre jobb a ritmusa. Az összeesküvők romantikus jelenete valamivel sejtelmesebb lehetne, s motiválatlanul, már-már komikusnak tűnik, amikor Cinka Panna le akarta szúrni Ocskayt. Nincs kellő feszültsége Ozmonda és Tisza Ilona jelenetének, habár erről, úgy vélem, nem a rendező tehet. Ugyancsak feszültebb légkört kellene teremteni ahhoz a jelenethez, amikor halálra ítélik Ocskayt. Az viszont alapvető kérdés, hogy Ocskay és Csajághy végső párbeszédében melyik véleményt, életfilozófiát hangsúlyozzuk. Vajon Ocskayét-e, aki a közösség mulasztásait hozza fel védekezésül, vagy az érsekújvári várkapitányét, aki az áruló hibáit, végzetes ballépéseit vágja az áruló szemébe, s a rendíthetetlen hűséget kéri tőle számon? Szerintem