Irodalmi Szemle, 1983
1983/5 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Cimborák a perifériáról
ahogy a hajdani vándorbábszínházak marionett-figuráit mozgatták és beszéltették a paraván mögül. A Rogozsán kocsma cselekményének színtere egy nagyváros — gyaníthatóan Kassa — perifériája; a helyszín nagymértékben meghatározza a szereplők alkatát is: többségük afféle deklasszálódott alak, lumpenproletár, esetleg kispolgári ivadék — csupa paródiába kívánkozó figura. Némelyikükről persze gyanítjuk, hogy valamilyen önkéntes száműzetésben élnek itt, de az író tapintatosan megőrzi az inkognitójukat majdnem az egész regény folyamán, csupán az utolsó részben válik hirtelen közlékenyebbé, amikor egy-egy fontosabb figurájánál hosszabban elidőz, ennek azonban sajátos funkciója van: az író ilyen formában jelzi az olvasónak, hogy a hőstől hamarosan búcsút vesz, mert sorsa beteljesedik. Véleményem szerint ez a megoldás formai szempontból kissé körülményes, ráadásul az embernek az az érzése, mintha az író — tudván, hogy hamarosan be kell fejeznie a regényt — így akarná bepótolni azt, amit korábban elmulasztott. A regény utolsó része egyébként is a legproblematikusabbnak tűnik, hiszen Rácz Olivér Rejtő Jenő figuráira emlékeztető „antihősei” egyszeriben megkomolyodnak és igazi hősökként kezdenek viselkedni ebben a záró fejezetben, mi több, egyikük-másikuk a szó valódi értelmében hősi halált hal (gondoljunk például az ifjabb Rogozsánra, Fenyőre, Hababakra stb.). Ez a fordulat azonban nem törvényszerű következménye az előzményeknek, noha elképzelhető, hogy a korábban csupán passzív ellenállást tanúsító figurák az egyre fojtogatóbb légkörben — a nyilasok rémuralmának idején vagyunk — létérdekből is aictív cselekvésre szánják el magukat, szembeszegülnek a hatalommal, védtelen és ártatlanul meghurcolt embereket próbálnak megmenteni, s szinte akaratuk ellenére hajtanak végre különböző hőstetteket. Ennyi különös figura között szinte meglepetésként hat egy jellegzetesen Rácz Olivér-i hős felbukkanása a regényben, Alom Tivadaré, aki minden bizonnyal az író fiatalkori alteregója és szellemi rokona a Rácz-novellák Alom Tivadarának, illetve a Megtudtam, hogy élsz Hernádijának. Ez az Alom Tivadar szemmel láthatóan jól érzi magát ezek között a külvárosi vagányok között, noha semmi kétségünk afelől, hogy az ő életszemlélete számos ponton különbözik a többiekétől. Álom Tivadar lírai alkat, kissé álmodozó is, nem véletlen tehát, hogy a regény néhány szerelmi epizódjának ő a központi figurája. Mindezek ellenére érzésem szerint nem eléggé indokolt az ő szerepeltetése ebben a regényben, s különösen lényének Krúdy-hősökre emlékeztető vonásai, álomszerű búcsúzásai egykori szerelmeitől hatnak zavaróan. A regény legtitokzatosabb szereplője Fenyő, akit a víztoronybéll társaság afféle szellemi vezérként tisztel — noha bajosan nevezhetnénk értelmiséginek — ad a szavára (beleértve a nála sokkal műveltebb Álom Tivadart is), s akit végsősoron mindnyájan szeretnek is. Van valami megható egyébként ezeknek a cimboráknak az egymáshoz való ragaszkodásában, amely a regény elején inkább amolyan haverkodásnak tűnik, a későbbiek során aztán őszinte barátsággá fejlődik. Ezeknek a rokonszenves emberi kapcsolatoknak a sallangmentes ábrázolása teszi igazán figyelemre méltóvá Rácz Olivér regényét, amely nem mentes ugyan a fogyatékosságoktól, de egészét tekintve rangos teljesítménye prózairodalmunknak.
