Irodalmi Szemle, 1983
1983/5 - LÁTÓHATÁR - Borisz Lvovics Vasziljev: Péntek (elbeszélés)
Létezik tán idő? Nem. Az órák megálltak, e pillanatban csupán két hatalmas emberszív zakatol a világmindenségben ... — Szeretlek. Létezik talán tér? Nem. Azt teljesen betöltötted. A szemeddel. A mosolyoddal. — Szeretlek ... — Gyerekeink lesznek. Három: egy kislány meg két fiú. — Jő lenne, ha ikrek lennének... — Hülye! Tudod, ez milyen ritka véletlen? ... Rettentő ritka... De ne félj: én erős lány vagyok. — Szép vagy. Nagyon szép. — Ugyan! Ügyefogyott vagyok. Csak a boldogság világít bennem. Akár a lámpás. — Bárcsak rád hasonlítanának majd a gyerekek. — A fiúk rám, a lány meg terád: van ilyen az életben. És még valami: elsőként feltétlenül a lánynak kell megszületnie. — Miért? — Mert az segít majd nekem. — És milyen nevet adunk nekik? — 0, ezt nem lehet már most eldönteni! Vannak tavaszi meg őszi nevek, s minden attól függ, mikor születik az ember. — Neked tavaszi neved van, Kápelka ... A vihar régen elvonult, a felhőket elkergette a szél, a világot ismét a hatalmas, egykedvű nap uralta. A faluban az asszonyok még egyre sírtak, földhöz Iverték magukat, hajukat tépték. Az öreg csűrben ketten üldögéltek a tavalyi szénán: egy kopaszra nyírt legény meg egy nagyszemű, sovány lány ... És az idő csakugyan nem létezett többé: Szenya Kinovar órája tizenkét óra három percen állt meg. Vasárnap, 1941. június 22-én ... Ezen a napon, pontosan hajnali négykor, a szomszédom műlábát csikorgatva ballag le az udvarra. Mikor elhalad a házmesterek mellett, azok félbeszakítják munkájukat, megemelik poros sapkájukat, sorban kezet fognak vele és cigarettával kínálják. Ű meg leül a hinta mellé, a löcára, és rágyújt. Moszkva fölött lassacskán pirkad. Píroslanak az álmos felhők, reszketnek a 'lombok, megcsillan a homokozó harmattól súlyos homokja. A házmesterek szintén dohányoznak, s szintén azt nézik, hogyan emelkedik a föld fölé a békés, álomtól piros hajnal. Konsztantyin Ivanovics komoran nézegeti a cigarettáját, s közben azokra gondol, akik sem napkeltét, sem napnyugtát nem látnak többé. A házmesterek ugyancsak emlékeznek. Költőikre, kovácsaikra ... Konsztantyin Ivanovicsnak nagy családja van: két fia meg egy lánya, csakhogy a fiúk születtek előbb. Sokat utaznak, a fiatalok télen-nyáron úton vannak. Egyszer az egész család elment Lengyelországba és bejárta Oswieczimet, a kapuktól a kemencékig: azt az utat, amelyen egykor Szemjon Filin-Kinovar, az üzemi költő ment végig. Egyszer meg Szevasztopolba utaztak: megálltak az obeliszk előtt, amelyen fentről az ötödik sorban Fjodor Lomov neve olvasható. Nem, a moszkvai kovács nem hiába hordott matrózdresszet. Szmolenszkba azonban mindig egyedül érkezik Konsztantyin Ivanovics. Összegyűjti a szabadnapjait, hogy egyszer egy évben kimehessen a,hatalmas, üres térre. A vörös juharleveleket kergető szél felborzolja Konsztantyin Ivanovics ősz haját. De ő csak áll ott, sokáig és egyedül, mozdulatlanul. Ugyanazon a helyen, ahol 1942. október 17-én a fasiszták felakasztották a partizánok összekötőjét, a különös fedőnevű „Pénteket”... Öróla sohasem beszél Konsztantyin Ivanovics. Senkinek ... Aztán apró cipők kopognak végig az aszfalton: — Apuka, én megyek! ... Konsztantyin Ivanovics int a kezével, mellén összecsendülnek a súlyos katonai érdemrendek. S nekem mindig úgy tűnik, mintha utánuk suttogna a vidáman koppanó cipősarkaknak: — Boldogan térj vissza, kislányom, Boldogan térj vissza! ...
