Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - LÁTÓHATÁR - Borisz Lvovics Vasziljev: Péntek (elbeszélés)

— Azt kérdezem, nem láttak-e bikákat.

Kosztya, hogy feltápászkodott, megpillantotta az alacsony apókát: gyűrött nadrágot, szaténinget, hatalmas karimájú szalmakalapot viselt. Ravaszul csillogó fakó szeme, ősz szakálla volt, görbe lábán agyontaposott cipőt hordott.

— Miféle bikákat? ... — préselte ki a szavakat Kosztya.

— A kolhoz bikáit. Tegnap nem jöttek vissza, s most elküldtek, hogy keressem meg őket. Vasárnapi pihenés helyett. Két féktelen meg egy tarka...

— Nem tudom — mondta Kosztya.

— Akkorát ugrott, mintha ellopott volna valamit — az apó a hidegvérű Kapára sandított. — Lehet, hogy tényleg lopott?

— Nem tolvaj ő, bácsikám — mosolygott szeretetteljesen Kápa. — Holnap berukkol.

— Az hasznos dolog — az apóka a szomszédos zsombékra telepedett, s elővette a dohányzacskóját. — Magam is voltam katona, s mondhatom, hasznos dolog. A dohányzással már kacérkodsz?

— Nem dohányzom.

— Majd fogsz. Hosszú az élet, erre is biztosan sor kerül benne. Elűzi a szomorúságot.

— A mi életünkben nincs szomorúság — mondta barátságtalanul Kosztya.

— Nem is az életben van az, hanem az emberben. Ha nem vagy tolvaj — itt ismét a lányra pislantott —, úgy beléd ivódik a szomorúság, hogy ki kell magadból füstölnöd. Bizony, így van ez. — Feltápászkodott. — No, sok boldogságot, kedveseim.

— Köszönjük — állt fel Kápa. — És mit jelent boldognak lenni?

— Neked azt, hogy életet adj egy kisfiúnak vagy kislánynak. Kopaszra nyírt barátodnak, hogy felnevelje és saját lábukra állítsa őket.

— S magának?

— Az én boldogságom meg a hirtelen halál lesz — mosolygott az öreg, s gyors léptekkel indult a tisztás felé.

— Bácsika! .. .

Kapa utolérte, mondott neki valamit, majd sokáig integetett utána. Egy szelet vastagon megsózott rozskenyérrel jött vissza. Egy darabkát letört belőle, a maradékot Kosztyának nyújtotta.

— Jobb lesz, ha nem vitatkozol. Eszel és nem vitatkozol velem.

Kosztya éhes volt és nem vitatkozott. Csak mikor az utolsó falatot is lenyelte, szólalt meg engesztelhetetlenül:

— A boldogságról pedig nem mondott igazat ez az öreg. Elég különös elképzelései vannak róla.

— Mint Robinsonnak? — kérdezte csípősen Kápa.

— Lényegében olyanok. Mert minek élt ez a Robinson?

— Hogyhogy minek? Hogy fenntartsa magát.

— Vagyis hogy egyen, igyon, aludjon? Ennek élnek a bikák is, amiket az öreg keresett ... De én ember vagyok, nekem ez kevés.

— Miért, mit akarsz még?

— Nem tudom — Kosztya felsóhajtott. — Ezt még talán később kell megértenem. S talán az emberi boldogság is abban rejlik, hogy megértjük, minek is vagyunk a világon.

— Talán... — Kápa ugyancsak sóhajtott. — Én tudom, merre kell a faluba menni.

— Minek mennénk a faluba?

— Tejért — mondta határozatlanul a lány. — Hány óra?

— Háromnegyed tizenkettő.

— Látod — sóhajtott Kápa ismét —, ideje indulnunk.

Ölmosan kezdett borulni az ég, nyugtalanul felzúgtak a fenyők. Kosztya körülnézett. Alacsonyan szálló, sötét felhő közeledett nyugat felől.

— Vihar lesz — mondta Kápa. — Mégis be kell mennünk a faluba.

Kosztya hallgatott. A lány egy ideig még választ várt, majd sóhajtott, s elindult lefelé, a patak irányába. A fiú szófogadóan követte ...

A fenyves szinte észrevétlenül ment át nyárfaerdőbe, a bokrok között meg-megcsillant a lassú és zavaros erdei patak. Leereszkedtek a vízhez és rátaláltak a pallóra: két hántatlan nyírfatörzsre. Kápa lehúzta a cipőjét, s óvatosan lépett a csúszós gerendára.