Irodalmi Szemle, 1983
1983/5 - LÁTÓHATÁR - Borisz Lvovics Vasziljev: Péntek (elbeszélés)
— És tudod, mért kértem kenyeret a bácsitól? — kérdezte. — Egy mondás szerint ha megeszünk egy darab ... A meztelen láb lecsúszott a sima nyírfáról, Kápocska elvesztette egyensúlyát és sikoltva esett a vízbe. Kosztya utána ugrott: a víz csak derékig ért, de Kápa oldalra esett, s a feje is viz alá került. Kosztya megragadta a vizes, rémült, szánalmasan festő lányt. Megragadta, mellére vonta, s közben attól rettegett, hogy az eltaszítja magától... De a lány hallgatott, Kosztya meg csak áll a vízben, karjában tartva a súlytalan testet. — A cipőm!... — kiáltotta hirtelen Kápa. — Elmerült a cipőm!... Szó nélkül mentek ki a partra, s szinte belezunhantak a sásba. — Talán még a felszínen van... Kosztya futásnak eredt, csak úgy suhogott átázott nadrágja. Átfésülte a partot, felriasztotta a békákat — a cipőt azonban nem találta. Üres kézzel tért vissza, Kápa meg már messziről rákiáltott: — Ne gyere közelebb!... A lombok között szomorúan fehérlett valami. Aztán kéz emelkedett a bokrok fölé, és Kápa megkérdezte: — Na, hol vagy? Kosztya közelebb lépett: a lány sietve igazgatta félig-meddig kicsavart ruháját. — Elmerült. — Tudod, elszakítottam a ruhám — közölte halkan a lány. — Nézd. Hátat fordított, s kinyújtotta kissé a lábát: egy pillanatra felvillant a meztelen csípő, de mindjárt el is tűnt. — Ne bánkódj... Kosztyának eszébe jutott az óra. Megrázta: teli volt vízzel. — Megállt. — Istenem, micsoda pechem van! — bosszankodott a lány. — Egyedül mész a faluba. — Miért egyedül? — Talán szakadt ruhában és mezítláb menjek? Szerzel tűt meg cérnát. Fehéret! És megtudakolod, hogy jutunk vissza a mieinkhez. — Itt vársz meg? — Itt fölfalnának a szúnyogok: imádják az ázott embert. Menj előre. — Minek? ~ — Úristen, milyen hülye vagy! Azért, mert borzasztóan nézek ki. Éppenséggel nincs mit bámulnod. Kosztya azt akarta mondani, hogy bizony van mit bámulnia, de nem szánta rá magát. A sötét égből súlyosan hullottak alá az első esőcseppek. — Már csak ez hiányzott — mérgelődött Kápocska. — Milyen ügyefogyott is vagyok! — Micsoda? — Ne fordulj meg! Az ügyefogyott azt jelenti, hogy ügyetlen. A néném szokott ilyennek titulálni. Maguk mögött hagyták a bokrokat, s jobboldalt egy félig összedőlt csűrt pillantottak meg. Kosztya odaszaladt, kitárta a nyikorgó ajtót, bekukkantott. — Gyere! A csűrben még nemrégen is szénát tarthattak. Kosztya egy helyre gereblyézte a maradékot, s fel sem nézve mondta: — Melegedj. Hamarosan visszajövök ... Alacsonyan úsztak a felhők, de az eső csak nem tudott eleredni. Gyakran menny- dörgött, sárga villámok hasogatták a poros égboltot, de csak egy-két esőcsepp esett, s azok is mintha megfontolták volna, hol érjenek földet. Kosztya a falu felé szaladt. A ki tudja honnan kerekedett szél az arcába csapott, testéhez tapasztotta a nedves ruhát. A réteken túl szántóföldek húzódtak, bátortalan eső verte a vetést, a gyenge rozs földhöz lapult a szélben. A szántóföldeken túl, most már egészen közel, feltűntek az első háztetők. Kosztya felszaladt a dombtetőre, amely mögött a kertek nyújtózkodtak ... És megállt. A falu fölött sírás uralkodott. Nyugtalanító, értelmetlen, halottat, letűnt boldogságot, elmúlt életet sirató asszonysírás. S ez a folytonos, átható sírás udvarról udvarra, házról házra terjedt, és nem volt benne sem szünet, sem pihenés. Az alacsony, ólmos
