Irodalmi Szemle, 1983
1983/5 - LÁTÓHATÁR - Borisz Lvovics Vasziljev: Péntek (elbeszélés)
tőén mohó. És azt akarja, hogy mindent felírjak meg összeszámoljak Vesz egy doboz gyufát és máris felírja. De hagyjuk ezt a témát. Tudod, mennyire megharagudtam rád akkor? — Mikor? — kérdezte szorongva Kosztya. — A tánc után. A nénim cipőjét vettem fel, mert az enyémnek nincsen sarka. Te meg összetapostad, te Szobakevics. — Kápocska ... Megálltak. Kápa, mint valami madár, oldalról sandított rá, aztán megkérdezte: — Milyen lány vagyok én: rendes, vagy nem nagyon rendes? — Kápocska, te ... — Kosztya csak sóhajtani tudott a lelkesedéstől meg az izgalomtól. — Te ... — Virágot szedsz? — A lány elmosolyodott. — Sietsz? — Á, dehogyI Csak azt gondoltam... — Gondolkodni ma én fogok — közölte Kápa halkan, különös komolysággal. És, nem várva választ, bement az erdőbe. Kosztya eldobta a virágokat, s engedelmesen Követte .. . Elhagyták a szúnyogok felségterületét, most már madarak surrogtak, méhek zümmögtek, sűrű lombú fák zúgtak körülöttük. Fenyő- és szamócaillat szállt a levegőben. Kápocska a főidre telepedett, s tenyerébe szedte a szamócaszemeket. Aztán azt mondta: — Hunyd le a szemed, nyisd ki a szád. Kosztya hunyorított egy nagyot, a lány meg a szájába rakta a szamócát. — ízlik? Éppen csak érintette ajkával a lány szamócától édes tenyerét. A szíve zakatolt, túlharsogta a madarak énekét. Szeretett volna a lányhoz simulni, ha csak egy pillanatra is az ajkához érni, de nem mert. Szinte szent remegést érzett, s mikor véletlenül Kápocska ruhájához ért, gyorsan visszarántotta a kezét. — Te szeretnél Robinson lenni? Alig tudta felfogni a kérdést. Csak bámult, majdnem felbukott: — Nem. — Miért nem? — Mert ő is kapitalista. A mindent magamnak, csakis magamnak a kapitalizmus ideológiája. — De hiszen egyedül volt!... — És Péntek? Péntekből mért csinált szolgát? — Szolgát? ... — Kápa gyanakodva nézett a fiú szemébe. — Szerinted a Robinson Crusoe-ban ez a legfontosabb? — Nem egészen... — Kosztya elkomorodott, gondolkodott. Aztán kijelentette: — A lényeg az, hogy ne legyen egyedül az ember. Társadalom nélkül, közösség nélkül... — Egy pillanatra megakadt. — Barát nélkül. Nem értesz velem egyet? — Látod, milyen vagy — mondta vontatottan Kápa, s szinte észrevehetetlen mozdulattal hajtva fel ruháját, a fűbe telepedett. — Még kiderül, hogy vitatkozni is tudsz. — Ha kell... — Kosztya, betartva a tisztes távolságot, melléje ült. — Például Fe- gyával. — És Szenyecska Kinovrállal? — Vele meg minek vitatkozni? Ö a verseknek él. A verseknek meg Kátyának. — A verseknek meg Kátyának — visszhangozta Kápa. — Kátya, ugye, boldog? — Nem tudom. Fjodor szerint a boldogság mint olyan nem létezik, mert a boldogság csupán egy pillanat. — És te hogy gondolod? — Szerintem a pillanat csak a pókok számára boldogság. Felfalta a legyet, ezzel aztán boldog. Az embernek viszont... Mindeddig a földre nézve beszélt, s most hirtelen felemelte a fejét. Felemelte, és belenézett Kápocska szemébe: a szürke, csillogó szempárba... Szája kiszáradt, csengett a füle, s már nem is gondolkodott. Homlokát, akár egy esetlen kisborjú, a lány térdéhez támasztotta... — Hé, gyerekek, nem láttatok errefelé néhány növendékbikát? Kosztya oldalra lendült, átrepült a bokron, s pislogva-lihegve fölugrott. Kápa viszont meg sem mozdult: rendbe szedte a ruháját, komótosan megigazította a frizuráját.
