Irodalmi Szemle, 1983
1983/5 - Cselényi László: Égtájakat keresve... (műhelynapló)
Németh László megnevezte). Szentkuthy az ötvenes években, nem folytathatván az Orpheusz-füzeteket, ráfanyalodott a kor (s minden korok) kedvenc műfajára, a történelmi életrajzregényre, mások meg, a költők főleg, maga Weöres is a kortárs magyar líra tílhallgattatott legnagyobbjai (Szabó Lőrinctől Vas Istvánon, Kálnokyn, Jékelyn át Nemes Nagy Ágnesig) a műfordítás „maszkjai mögé” bújva próbáltak írni s egyáltalán fizikailag-biológiailag létezni. De én magam a legjellemzőbb példának erre a muszáj- komplexumra a Juhász Ferenc Dózsa-eposzát, A tékozló országot tartom. Juhász nem volt tílhallgattatott költő az ötvenes években, ellenkezőleg, ötvenben kapta meg (huszonkét éves korában!) az Apámért a Kossuth-díjat, s négy évvel később mégsem tudja elmondani azt, amit szeretne, csak Dózsa (aki egyébként a kor kedvelt történelmi hőse volt) maszkjában: ,,Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni? Galambok, sasok, gödölyék, titeket ki fog elsiratni? Kő-csülköktől zúzott venyigék, ki tud titeket elsiratni!” Déja vu — mondhatná valaki s okkal mondhatná. Hiszen mindez valóban több, mint köztudott. Hogy mégis szükséges elmondani, megpróbáljuk bebizonyítani. Vállalkozásunk ugyanis csak bizonyos mértékig fedi az eddig fölsorolt poétikákat s megvalósított műveKet. Tehát kiindulópontunk azokkal egyező, a végeredmény azonban gyökeresen eltérő. Egészen pontosan arról van szó, hogy a jó egy évszázada gyakorolt műveletekből igyekeztük levonni a tanulságokat és továbblépni. Persze, nem magányos hosszútávfutóként. Hiszen az utóbbi egy-két évtized világirodalmának — művészetének számtalan ilyen vagy ehhez hasonló jellegű kísérlete van, mondjuk egy Stockhausen-kompo- zíciótól Papp Tibor „vendégszövegeiig”. Sajnos, a magyar irodalomban alig van nyoma, s ha van, éppen az említett Papp Tibor és társasága, a Magyar Műhely csoportjának munKássága nyomán van. S hogy magunk is erre az útra léptünk, ezt kell megokolni- indokolni. S kezdeni Ádámmal-Évával, hiszen korábbi kísérleteink kapcsán eleget tapasztalhattam, hogy más út számomra aligha létezik, nemhogy a szélesebb olvasótábor, de még a szűkebb irodalmi-művészeti szakma felé se, mint a türelmes elmagya- rázása mindannak a hosszú folyamatnak (ama hosszú utazásnak „az éjszaka mélyére”), melynek végeredményeként eljutottam erre a poétikai álláspontra. Mert kísérletünknek a végletességét ott érezzük, hogy itt valójában nemcsak egy-egy maszk mögé bújásról van szó, hanem az egész vállalkozás maszkok sorozata, valamiféle ad absurdum erőltetett művelet. Igen, de hol van akkor maga a szerző, ha mind csak mások bőrébe bújik s mások tollaival ékesíti magát? Vagyis a mű nem a címe fölött ékeskedő név viselőjének a műve. Mi igazolhatja mégis, hogy a szerző az egészet (első sorától az utolsóig) saját művének tekinti? Nem szeretnénk közhelyeket fölsorakoztatni, így hát valójában csak a legszükségesebbeket kívánjuk elismételni. Azt például, hogy egy-egy vendégszöveg kiválasztása bármely ismert vagy anonim szerző munkájából par excellence szubjektív művelet, s csakis arra a bizonyos szubjektumra jellemző, aki azt elköveti. Arról már nem is szólva, hogy a szerző nyilván egy eredeti kötetszervező-strukturáló céllal választja ki s rakja össze az adott szövegeket. Erről, gondolom, ennyi is elég lesz, most lépjünk tovább egy gondolattal! „Egy antológiáról álmodom, melyben az őskori mítoszoktól a kortárs költőkig próbálnám asszimilálni mindazt az egyetemes és a magyar irodalomból, amihez rokonságivérségi kapcsolatot érzek. Természetesen nemcsak műfordításokból-magyarításokból állna a gyűjtemény, más műfajokból is: hommage, kollázs, esszé, tanulmány, napló- jegyzet, vallomás — a legeslegváltozatosabb keveredésben. Krétakor avagy Lehetőségek egy elképzelt szöveghez című kötetem harmadik ciklusa (Kiegészítések avagy A történelem kerekeiben) ilyen jellegű szövegeimből közöl egy csokorravalót mutatóba, a Hé- rakleitosz-, Bornemisza Péter-montázsoktól a Milan Rúfus-kollázsig, A pitypang mítoszáig. Ezt a ciklust szeretném kötetté (esetleg kötetekké) bővíteni a jövőben s e magyarítások ürügyén szeretném elmondani néhány gondolatomat” — írtam néhány éve az Irodalmi Szemle körkérdésére a műfordításról Fordítás vagy magyarítás? című mű- heiynaplómban. A többnyire járatlan utakon botorkáló kísérletek írásának sajátos módszerei vannak.
