Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - Cselényi László: Égtájakat keresve... (műhelynapló)

Lehetetlen számomra most már jó egy-másfél évtizede a hagyományos, eddig megszokott módon írni, azaz egy szöveget „végleges” formájában az asztalra tenni. Az írás (nem véletlenül jelzem immár minden kötetem alcímében: „lehetőségek egy elképzelt szöveghez”) e poétika értelmében a folyamatosan Készülő Mű, Work in Progress, ahogy mi is gyakran idéztük többszörösen kiemelt szerzőnk, James Joyce „leleményét”. Helyes-e ez a művelet, igazolható-e? Mentségül a magyar avantgarde két olyan „apostolának” egymással szöges ellentétben álló véleményét idézhetem ezzel kapcsolatban, mint Kassák és Füst Milán. Kassák az egy szuszra megírt versek (maradjunk egyelőre a verseknél) művelete mellett szavaz, mondván, hogy az utólagos kozmetikázások valójában meghamisításai az eredeti mondanivalónak s voltaképpen már nem ugyanarról az írásról van szó, mint amit egykor megírtunk. Füst Milán ellenben szinte élete végéig újra és újra-javította-kozmetikázta azt az alig száz verset, melyet hosszú, majd nyolcvan esztendőnyi élete folyamán írt. E költői életmű a maga szűk terjedelmével (s kozmetikázásokkal egyetemben, vagy éppen azok miatt) mégis századunk magyar költészetének s az egyetemes magyar literatúrának egyik legsúlyosabb költői életműve.

Jogosult hát ez is, az is — az említetteken túl bizonyíthatnánk még mások tanúságával is. S mi ez utóbbi, Füst Milán-i modellt tartjuk célravezetőnek. A Készülő Mű — Elképzelt Szöveg így nem lépésről-lépésre, hanem rétegről-rétegre épül (Pli selon pli

— Pierre Boulez 1980 készült kb. egyórás zeneművének műfaját aligha tudnánk ennél közelebbről meghatározni, ez a címe magyarul körülbelül így fordítható: Rétegről rétegre). A Krétakor utolsó ciklusa első rétegét jelentette e sornak, a Jelen és történelem megfelelő passzusai a másik réteget.

Kezdjük hát a történelem elején, a mítosznál. Pontosabban, hogy kellőképpen kikövezhessük az odavezető utat, a népköltészetnél. Még pontosabban az ún. közösségi műveszetnél, amelynek terméke a mítosz, a népballada vagy széphistória. A népköltészet az én számomra korántsem volt olyan mindent elsöprő, nagy elemi élmény, mint az előttünk járó nemzedék (nemzedékek) számára s még az én nemzedékemből is például Tőzsér számára. A mi tájainkon (a Sajóvölgyben) az én gyerekkoromban a népköltészet már nem volt az az élő, perzselő valóság, mint mondjuk a Medvesalján. így az én folklórélményem már nem primer-élmény, egybeesik az ötvenes évek elejének népdalföldolgozó divatjával, a Kodály és Bartók földolgozások élményével, no meg követőik lapos utánzatainak „élményével”, amit garmadával hallhattunk a rádióból épp akkortájt, amikor az első rádiókészülékünket, ezt a csodaszerkezetet éjjel-nappal hallgattam, amit hallgathattam, amit sugároztak. Tömegdalokat meg népdalföldolgozásokat.

De a Bartók-élmény is hamarosan mélyülni kezdett bennem, s noha az első tapogatózások a népdalföldolgozások és a folklórihlette művek voltak (Magyar képek, Magyar parasztdalok, Táncszvit — mást akkoriban Bartókból nem is hallgattunk), rövidesen, de legkésőbb az érettségi (1956) után átadták a helyüket az ekkortájt már egyre szaporodó „avantgardista” Bartók-műveknek (még mindig nem a Kvartetteknek — Zenének

— Kétzongorás szonátának, de a Concertónak, Divertimentónak, Cantátának, Versenyműveknek, a Kékszakállúnak).

Az engem ért következő folklór-sokk (már olyan értelemben, hogy alkotói szempontból is érintett): Nagy László bolgár s később délszláv műfordításai. E kötetek csak a hatvanas évek elején kerültek el hozzánk, ám szemelvények már jóval korábban jelentek meg belőlük folyóiratokban, főleg a Nagyvilágban, így hatásuk kb. az ötvenes évek legvégén ért. Biztos, hogy első ilyen jellegű próbálkozásaim, a szlovák népballada- fordítások közvetlenül ezek hatására keletkeztek hatvan-hatvanegy-hatvankettőben. Akkortájt, elkészülvén már a Keselylábú csikókorommal s voltaképpen az Erők oroszlán- részével is (hatvanegyben), nagy lelkesedéssel fogtam neki a munkának, elhatározván, hogy lefordítok egy egész kötetre való szlovák népballadát. Ebből annyi lett, hogy első nekifutásra lefordítottam vagy egy tucatnyit, de megriadván a nehézségektől, talán az érdektelenségtől is, abbamaradt az egész hamarosan. Mindössze négy balladát (A jávorfa-leány, A vadászó neilies, Julianna szép leányka, Budai királyról) fejeztem be akkor véglegesen, s le is közölték, úgy emlékszem, a Hétben, de a többi befejezetlenül maradt.

A genealógiai hűség kedvéért a fentiekkel kellett kezdenem, mert csak ezek után került sor a világ őstörténetének folklórkincsére, a mítoszra. Ifjúkoromban, mindhiába