Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - Cselényi László: Égtájakat keresve... (műhelynapló)

Másrészt: ha valaha, ma, két világháború után s egy harmadik, eddig soha nem látott fenyegetésének árnyékában, fasizmusok, haláltáborok századában vajon ki merné komolyan állítani, hogy valóban az értelem felé halad az emberiség, a sötétségtől a világosságig, a mítosztól a logoszig, s nem inkább fordított irányban? Tehát a Logosztól a Mítoszig? Korántsem. Előbbi vázlatunkban igyekeztünk már védelmére kelni a mítosznak s bebizonyítani, tekintélyek súlyos tanúvallomásával, hogy a mítosz korántsem az a [vagy mi legalábbis nem azt értjük alatta) ködös, homályos, valóságtól való elszakadás, aminek sokan próbálták, épp hadköteles századunkban beállítani, hanem épp ellenkezőleg, a mítosz legelsősorban „világmagyarázat”.

Ezúttal hát, a mi esetünkben az út „mítosztól logoszig” inkább ezt az értelmezést kívánja sugallni, a történelmi-kronológiai utat az őskor mítoszaitól, a középkor, az új és legújabb kor századain át egészen napjainkig, kortársainkig.

Gondolom, nem kell külön elmagyarázni azt a különösen századunkban (de nemcsak századunkban, előbb, jóval előbb is) divatba jött szokást, hogy egy-egy alkotó (író, festő, zeneszerző) mások háta mögé vagy mások ruháiba bújva mondja el, adja elő a saját mondanivalóját. Játékból vagy kényszerből-muszájból. Századunk legnagyobbjai művelték a legmagasabb szinten ezt a különös játékot (maradjunk egyelőre a játéknál, a kényszert hagyjuk későbbre). Számomra, mint oly sok minden, a legkézzelfoghatóbbá ez is a zenében vált. Nevezetesen Sztravinszkij életművében. Aki, mint köztudott Pergolesitől (Pulcinella), Rossinin (Kártyajáték), Csajkovszkijon (A tündér csókja) s a jó ég tudja, még ki mindenkin át, bárkinek a „bőrébe” képes volt belebújni s voltaképpen, kivált az elején, a Pulcinella bemutatásakor még a szakembereket is zavarba hozta: kinek a műve hát Pulcinella? Pergolesié-e (valóban „csak” a Pergolesi zenéjét .modernizálta” a Sacre du Printemps költője) avagy Sztravinszkijé?

A Képzőművészetben Sztravinszkij édestestvére, Picasso a legismertebb e tevékenysége által is. Az irodalomban meg éppen a legnagyobbak: Joyce Ulysses-e, mindenki tudja, magunk is utaltunk rá Joyce-montázsainkban, az Odüsszeiának, az „átírása”, modern környezetbe helyezése (más kérdés, hogy valóban „csak” az-e, s egyáltalán »--e, s megint más kérdés, hogy Sztravinszkij „átírásai” életművének másodvonalbeli all;u- tásal közé tartoznak; a „nagy” Sztravinszkij-művek a Sacre du Printemps, a Zsu’tár szimfónia). Nyilván ez a helyzet Picassónál is, hisz a Guernica vagy akár Az avív- kisasszonyok nem átköltés. Joyce Ulysses-e nemcsak szerkőjének, hr.nem r. >. -•*' t huszadik századi világirodalomnak, mi több, az egyetemes n gényirodal"m:ii.v »s egyik csúcsa.

S a másik két példa: Ezra Pound és T. S. Eliot. Pound, a! itől nemcsak Eliot, hanem maga Joyce is tanult (sőt tőle tanulta a legfontosabbakat, azt, am'út a század s az egyetemes regényirodalom egyik legnagyobbja lett), előb) különböző volt szerzők „maszkjai mögött” (Mauberley, Cavalcanti stb.) megbújva írta korai versesköteteit, később hatalmas sorozatában a Cantók-ban voltaképpen az egész világtörténelemben kalandozik, bevallottan is a Divina Commedia nyomán.

S a magyar irodalomban megint csak a legnagyobbak egyikére hivatkozhatunk, Weöres Sándorra, hiszen az ő egész életműve valóban erre a „játékra” épül, a szerepjátszásra, a „maszkok mögött” való megbúvásra, elég legyen mind helyett az egyik legfrissebb s egyben a legnagyobb alakváltozását, a Psychét említeni. Szentkuthy Miklós is voltaképpen ilyen proteuszi alkat, noha korántsem olyan mozgékony, mint a Psyché alkotója (aligha véletlen, hogy az ő hőse, éppen harminc esztendővel Weöres műve előtt Anti-psyché), akinek Orpheusza, hogy csak a legismertebb példára hivatkozzak, ugyancsak mások álarcában járja végig az egyetemes művelődéstörténet labirintusait Casanovától II. Szilveszter második életéig. S milyen árulkodó, hogy Szentkuthy a muszájból (hogy áttérjünk immár az éremnek arra a bizonyos másik oldalára is) irott, ötvenes évekbeli „történelmi életrajz”-sorozatáról (Lutherről, Dürerről, Tassó- ról, Handelről, Dr. Haydnról, Mozartról, Goetheről) valahol úgy beszél, hogy ha a sorozatot egyszerre adhatná ki, közös címéül ezt választaná: Önarcképek, álarcban. S maga a Goethe-regény (s Goethe is, ugye, minő proteuszi alkat volt), aligha viseli ok nélkül az „Arc és álarc” címet homlokán.

Említettük, hogy ez az álarcosbál századunkban (s nyilván korábban is) egyrészt játékból történik, másrészt muszájból (Gályapadból laboratórium, ahogy megint csak