Irodalmi Szemle, 1983

1983/4 - František Langer: Emlékezés Jaroslav Hašekre

és igyekeztem eloszlatni a jövővel kapcsolatos aggodalmait; azt tanácsoltam neki, hogy míg nem találnak lakást, szállodába menjenek lakni, s nem ismerősöknél aludjanak, ahogy eredetileg tervezték. Felajánlottam baráti segítségemet, erre Hašek büszkén kijelentette, hogy van néhány sziáz koronája és kerít egy szállodai szobát. Feleségének megígértem, hogy összehozom őt néhány honfitársával, megadtam neki a címemet is

— de Surocska asszonyt nem láttam többé. Hašekkel szintén megbeszéltem egy találkát, megmondtam néki, hová szoktam járni, s hová járnak a közös ismerőseink, de- azután már nem sokszor találkoztunk.

Akkoriban České Budéjovicében szolgáltam, Prágába csupán fel-felátogattam. S amikor Hašekkal Prágában összefutottam, volt úgy, hogy részeg volt, máskor meg józan, de mindig jólöltözött, s állítólag tisztességes albérletben lakott valahol a Žižkovon és- komolyan keresett valamilyen lakást, ahol Surocska asszony önállóan gazdálkodhatott volna. Anyagilag, mondta, jól áll. Elbeszélései kelendőek voltak, alighanem volt valami szerződése is a leendő kiadójával.

Amikor ismerőseimmel Hašekról beszélgettünk, felvetődött az ötlet, hogy szervezhetnénk megint egy nagyobb összejövetelt a Zvérina sörözőben a Sokolská utcában [Hašek már volt ott bemutatni az új feleségét), de nem lett belőle semmi. Hiányzott Drobílek szervezőkészsége és összetartó lelke — Drobílek a háború alátt meghalt — s szomorúak lettünk volna miatta meg a többiek miatt a Zverinában. így azítán kettőnk találkozása — az utcán vagy a kávéházban — mindig rövid volt és véletlenszerű.

Nagyobb társaságban, amely összetételében és hangulatában a régi szép időkre emlékeztetett, már csak egyszer volt alkalmam Hašekkel összejönni. Budéjovicébe kaptam- egy meghívót, hogy a Mérsékelt Haladás Pártja egyik szombaton találkozót rendez Hašekkel az Óvárosban, a Károly utcai borozóban, s mivel hétvégenként Prágába szoktam utazni, én is benéztem oda.

Hašeket egy tucatnyi ember gyűrűjében találtam, a közeli ismerőseim közül ott volt Forster doktor, Opočenský, talán Kácha és dr. Novák, levéltárunk őre, kabáthajtókáján az elmaradhatatlan virággal, állítólag ő szervezte az egész összejövetelt.

Amikor beléptem, Hašek éppen az asztal mögött állt és a régi szokás szerint valakinek az ünnepi köszöntőjére válaszolt. Arról beszélt, hogy a háború alatt Oroszországban milyen előnyei és káros következményei voltak az alkoholnak. Szemre úgy tűnt, mintha az egykori Hašek szónokolt volna, de a beszéde már nem volt olyan vidáman könnyed, inkább egy gépies előadásra emlékeztetett. Jobban sikerült az est további része, amikor a régi választási kampányokra emlékeztünk, s természetesen mindnyájan- izgalommal vártuk, hogy Hašek elmesélje legújabb kalandjait.

Segíteni szerettem volna neki, ezért magam kezdtem el mesélni arról, hogyan találkoztam vele Oroszországban az állomáson, s hogy aztán ugyanannál az ezrednél szolgáltunk, erre ő egy elképesztő történettel folytatta, arról, hogyan szállították vissza őt Kijevből az ezredhez fegyveres kísérettel, amelyet tulajdonképpen neki kellett vezetnie, mert a katonák egész úton alkoholt vedeltek. Arról is meséltem, milyen hírek érkeztek felőle a fronton keresztül hozzánk, Szibériába, s közben ellenőriztem a különféle legendák hitelességét; Hašek mindent jókedvűen megerősített és kiegészített, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy valóban úgy is történt.

A Vörös Hadseregben végzett munkájáról egy szót sem szólt. Némi iróniával, ugyanakkor némi sajnálkozással is arról beszélt, hogyan próbál itthon megbékélni a pajtásokkal, akik a fogukat fenték rá. A vidámabb történeteket már mindenki ismerte. Például Hašek és Medek. Találkoztak valahol egy borozóban. Medek kijelentette, hogyha Szibériában foglyul ejtette volna Hašeket, árulás címén kivégeztette volna. — S előtte nem ittunk volna egyet? — kérdezte Hašek. •— Nem. Kivégeztettelek volna — ismételte Medek. — Látod — mondta Hašek —, ha te kerülsz az -én kezem köejé, akkor elébb ittunk volna egyet. — És aztán? — kérdezte Medek. — Azután? — mondta Hašek —, azután megkegyelmeztem volna neked. — Szóval valahogy így. Mire Medek, a költői lélek, állítólag sírva borult Hašek nyakába és engesztelésképpen egészen reggelig ittak.

Hašek egy másik, ehhez hasonló kibékülésről is mesélt: valamiféle bosszúálló egy hónapon át minden este lesben állva várta őt a Montmartron (vagy valahol másutt), s amikor végre találkoztak úgy leitták magukat együtt, hogy Hašeknek kellett őt haza