Irodalmi Szemle, 1983
1983/4 - Dobossy László: Hašek és a magyarok
abszurdságát: a város lakossága „túlnyomó többségében szlovák, de mindennek magyar a jellege”, s magyalok az összes feliratok (be is mutat néhányat, egyiket-másikat érthetetlenné torzítva), és csak magyarul beszélnek a tisztviselők, akik közül az egyiket, a legostobábbat, célzatosan Szamáry névvel szerepelteti... Az ilyen típusú s elég nagyszámú pillanatkép mellett már az író első korszakai termékei közt is találhatók műfajilag kiérleltebb, szabályosan formált elbeszélések. Erősbödik e tendencia 1906-tól, amidőn Hašek egyre tudatosabban módosítja, illetőleg némiképp a saját hajlamait követve, az abszurd és groteszk elemek kellő távlatba vetítésével újjáformálja a politikai szatíra műfaját. Az ilyen jellegű szatirikus elbeszélés példájaként említhetjük a Rendes tanító-t, (Rádny ucitel, 1910], amelynek egyik hőse, hajdani cipész és obsitos őrmester, tanítóként „nádpálcával veri szlovák gyerekek fejébe a magyar nyelvet és a magyarok iránti tiszteletet”; a másik hős, egy magyarrá vedlett szlovák, a budapesti minisztériumból ellenőrzi a szlovák vidékeken működő magyar iskolákat; ám mindegyiknek fontosabb a maga ügye, mint a munka, amelyet végeznie kellene; hiszen a világ, ahol élnek és jól élnek, korrupcióra épül, aljas embereknek kedvez. Miként találkozik teljes egyetértésben e két hitvány hős, az ellenőr és ellenőrzött, miként ismerik föl lényegi azonosságukat a bitangságban — ezt mutatja be Hašek, helyenként gogoli szituációkat teremtve; végül a tanfelügyelőnek már csak az a fontos, hogy a „rendes tanító” jól meg tudja javítani elfeslett cipőjét, ő pedig (akit Hašek — megint nem szándék nélkül — Savanyúnak nevez) úri svihákként pompázhasson szíve hölgye előtt. A politikai szatíra végletesen abszurd válfajára is akadnak tipikus példák Hašek kar- colatai közt. Ilyen mindenekelőtt a Magyarországi parlamentből (Z uherského parlamentu) című karikatúra, amelyet Hašek első ízben a Szociálde-kmorata Párt központi orgánumának 1907-i évfolyamában közölt. E pompás szatírában kitűnően egészíti ki egymást az anarchista szemlélet és a magyar úri politika elnemzetlenítő törekvéseinek groteszk bírálata. A budapesti parlament a hazai nem magyar nemzetek kiirtásáról tárgyal. Az elnök javaslatot tesz, hogy a nemzetiségek lakta vidékeken vezessenek be rö'gtönítélő bíráskodást, és mérgezzék meg a kutakat. A Hašek-szatírákra később — a Svejk-ben is — alapvetően jellemző hiperbolikus ábrázolással az író az abszurdum végtelenjébe vetíti a groteszk ötletet. A magyar honatyák, akik közül az egyik ilyen furcsa (ám megint célzatosan választott) néven szerepel: Atyája, versengve javasolnak fantasztikus népirtó ötleteket, miközben persze rendre összekapnak, s a legképtelenebb ürügyekkel marják-tépik-gyalázzá'k egymást; végül az elnök — megállapítva a teljes egyetértést — későbbi időpontra halasztja az emberbaráti érvekkel indokolt népgyil- kolási javaslat tárgyalását. Olyan szatíraszerző írása ez, aki az ábrázolt embereket báboknak látja, s cselekvésüket az abszolútumoik síkján jeleníti meg; így teszi őket nevetségessé. Egyébként semmi köze hozzájuk; nemzetileg is, társadalmilag is más világhoz tartoznak. Elsősorban nem is magyar mivoltuk okán, hanem e más világba ágyazottságuk folytán pellengérezi ki őket; a magyar jelleg (miként a magyar nevek használata és a magyar szavak és kifejezések szövegbe illesztése is) csak színező hatású; hiszen Hašek épp ez idő tájt a korabeli cseh politikusokról is bőven rajzolt szatirikus torzképeket. A nemzetiségeket irtó úri magyar nemzet képzete csokorrá terebélyesedve jelenik meg a Svejk-téma második feldolgozásában, amelyet 1917-ben, erősen nacionalista szellemben írt az ekkor Kijevben, a Csehszlovák Légió újságát szerkesztő Hašek. A király- hidai epizódról, a Kákonyi-kalandról s ennek sajtóvisszhangjáról van szó, amelyet Hašek lényegesen átdolgozva s épp az értelmét módosítva iktat majd be a harmadik, végső változatba is. Az 1917-i regényben Svejk látogatását a magyar kereskedőcsaládnál nagy utcai verekedés követi, s ennek során a cseh katonák elsöprő diadalt aratnak: a következő napokban a magyar sajtó fékevesztetten ír a „cseh hazaárulók” galádsá- gairól; a magyar faj fölényét és jogait emlegetik, a csehek és más szlávok méltó büntetését követelik. A harmadik (1921—22-i) feldolgozásban már az esemény megjelenítése is különbözik, távlati ős mélységi dimenzióban egyaránt. Svejknek itt társa van, Vodička, aki ellenjátékosként más népi felfogást, más életelvet képvisel, mint az 1917 óta megváltozott szemléletű Svejk. Vodička, az öreg árkász, magyarfaló, verekedős cseh legény, hasonló az ugyanilyen magatartású magyarokhoz; Svejk viszont, tőlük mélységesen különbözve, megértő, különbségtevő (maga módján), humanista; együtt
