Irodalmi Szemle, 1983

1983/4 - Jaroslav Hašek: Dekameron (IX.)

„És képzelje el, tovariš Gasek, tényleg az vagyok, a keleti front forradalmi katonai tanácsa kinevezett a csrezvicsajka elnökévé.”

Felállt és nyomatékosan hozzátette: „És maga a kezemben van.”

„Először is”, válaszoltam nyugodtan, „mutassa meg a mandátumát...”

„Köpök a mandátumokra”, mondta Jerohimov, „magát én mandátum nélkül is lecsukhatom.”

Elmosolyodtam: „Nyugodtan üljön le, tovariš Jerohimov, oda, ahol az előbb ült, mindjárt hozom a szamovárt és megbeszéljük, hogyan születnek a csrezvicsajka elnökei.”

„Maguknak pedig semmi keresnivalójuk itt”, fordultam körbe Jerohimov kísérőihez, „tűnés, kifelé! Különben mondja meg nekik, tovariš Jerohimov, hogy tűnjenek el innen.” ft. |

Jerohimov zavartan nevetett: „Menjetek, galambjaim, és mondjátok meg a kintieknek is, hogy ők is menjenek haza.”

Mikor mindannyian elmentek, és behozták a szamovárt, ezt mondtam Jerohimovnak: „Látja, ha lenne mandátuma, le is csukathatna meg főbe is lövethetne, egyáltalán mindent megtehetne velem, amit csak elképzelt, hogy majd a csrezvicsajka elnökeként megcsinálja.”

„Azt a mandátumot én megkapom”, mondta halkan Jerohimov, „biztosan megkapom, kedvesem.”

Elővettem a zsebemből Jerohimov szerencsétlen táviratát és megmutattam neki. „Hogy került magához?”, kérdezte megsemmisülten Jerohimov, „ezt már régen el kellett volna küldeniük.”

„A helyzet úgy áll, kedves barátom”, válaszoltam nyájasan, „hogy minden katonai táviratot alá kell íratni a frontparancsnokkal, ezért ezt is elhozták. Ha óhajtja és kitart a szándéka mellett, minden további nélkül aláírom, és saját kezűleg viheti a távirdába, hogy lássa, nem félek magától.”

Jerohimov fogta a táviratát, összetépte, sírva fakadt, felzokogott: „Lelkem, galambom, én csak úgy, prosztyi, én egyetlen drugom, te.”

Éjjeli kettőig teáztunk. Nálam maradt éjszakára, egy ágyban aludtunk, reggel aztán megint teát ittunk, útravalóul pedig, mikor hazafelé indult, adtam neki negyed font jó dohányt.