Irodalmi Szemle, 1983
1983/4 - Jaroslav Hašek: Dekameron (IX.)
Ojabb veszély Tovariš Jerohimov sehogy sem akarta megérteni, hogy a helybeli lakosság, a békés tatárok nem lengyelek, s mikor megparancsoltam, hogy engedjék szabadon a vélt „foglyokat”, akiket Jerohimov a falvakban szedett össze, Jerohimov megsértődött, elment a pétervári lovasezred távirdájába és táviratozni próbált Szimbirszkbe, a keleti front forradalmi katonai tanácsának: „Jelentem, hogy a tveri forradalmi ezreddel három napi harc után levertem az ellenséget. Óriási károkat okoztam neki. Foglyul ejtettem 1200 fehéret, akiket a városparancsnok szabadlábra helyezett. Kérem, küldjenek különbizottságot az ügy kivizsgálására. A városparancsnok, tovariš Gasek, teljesen megbízhatatlan, ellenforradalmár, és kapcsolatban áll az ellenséggel. Engedélyt kérek csrezvi- csajka szervezésére. Jerohimov, a tveri forradalmi ezred parancsnoka.” A távirdafőnök azzal vette át Jerohimovtól a táviratot, hogy mihelyt szabadul fel v.onal, elküldi, aztán szánra ült és hozzám hajtott. „Vöt magának, bátyuska, olvassa el”, mondta reménytelenül és átnyújtotta tovariš Jerohimov táviratát. Elolvastam és nyugodtan zsebre vágtam. A távirdafőnö'k a fejét kezdte vakarni, idegesen hunyorgott, és ezt mondta: „Ugye elismeri, nehéz helyzetben, borzasztóan nehéz helyzetben vagyok. A népi komisszariátus határozata alapján az ezredparancsnokoktól fel kell vennem a táviratokat. Maga meg alighanem' azt kívánja, hogy ezt ne küldjem el. Nem azért jöttem, hogy magának adjam. Azt akartam, hogy ismerkedjen meg a tartalmával és egyidejűleg új táviratot küldjön tovariš Jerohimov ellen.” Azt mondtam a távirdafőnöknek, hogy nagyon tisztelem a hadügy népi komisszariá- tusát, de mi nem a hátországban vagyunk, mint ők. „Ez itt front. En a front parancsnoka vagyok, és azt csinálhatok, amit akarok. Elrendelem, hogy annyi táviratot vegyen föl tovariš Jerohimovtól, amennyit csak össze tetszik állítani neki. Az elküldésüket azonban megtiltom, és elrendelem, hogy azonnal nekem kézbesítse őket.” „Egyelőre”, fejeztem be, „szabadlábon hagyom, de figyelmeztetem, hogy a programunktól való legkisebb eltérés is olyan következménnyel jár majd, amilyet el sem tud képzelni.” Teázás közben egészen mindennapi dolgokról beszélgettünk, de a búcsúzáskor még figyelmeztettem, mondja meg Jerohimovnak, hogy a táviratot elküldte. Vacsora után az őrségen álló csuvasok jelentik, hogy a forradalmi tveri ezred két százada körülvette a parancsnokság épületét, tovariš Jerohimov meg beszédet intéz hozzájuk és azt hangoztatja, hogy vége a tirannisznak. Egy pillanat múlva csakugyan tovariš Jerohimov jelent meg az irodában; a kíséretét képező tíz katona feltűzött szuronyokkal állta el az ajtókat. Tovariš Jerohimov, anélkül, hogy szólt volna hozzám, nekilátott, hogy széthelyezze őket az irodában. „Te ide jössz, te ide, te amoda állj, te oda menj, a sarokba, te 'állj az asztalhoz), te annál az ablaknál állsz, te emennél, te meg mindig mellettem leszel.” Cigarettát sodortam, s mire rágyújtottam, már szuronyok vettek körül és érdeklődéssel figyelhettem, mihez kezd tovariš Jerohimov a továbbiakban. Bizonytalan tekintetén meglátszott, hogy nem tudja, miként fogjon hozzá. Odalépett a hivatalos iratokkal megrakott asztalhoz, vagy két papírt összetépett, aztán egy percig az irodát járta, sarkában a szuronyos katonával. A többiek, akik körülöttem, a sarkokban álltak, komoly arckifejezést öltöttek, mígnem az egyikük, egy ifjonc, megkérdezte: „Tovariš Jerohimov, szabad dohányozni?” „Dohányozzanak”, felelte Jerohimov és letelepedett velem szemben. Megkínáltam dohánnyal meg cigarettapapírral. Rágyújtott és határozatlan hangon megkérdezte: „Ez szimbirszki dohány?” „A doni körzetből”, válaszoltam tömören, s mintha ott sem lenne, belelapoztam az asztalon fekvő papírhalomba. Kínos csend volt. Végül Jerohimov csöndesen azt mondta: „Mit szólna hozzá, tovariš Gasek, ha én lennék a csrezvicsajka elnöke?” „Csak gratulálhatnék magának”, feleltem, „nem akar még rágyújtani?” Rágyújtott, és valahogy szomorúan folytatta:
