Irodalmi Szemle, 1983

1983/4 - Jaroslav Hašek: Dekameron (IX.)

STRATÉGIAI BONYODALMAK

1918 október havának végén a keleti front forradalmi tanácsától a következő parancs érkezett hozzám, Bugulma városparancsnokságára: „A könnyű tüzérség 16. hadosztálya útban van. Készítsen elő szánokat a hadosztály vonalba való elszállításához.”

A távirat rettentően zavarba hozott. Mi ez, egy Ilyen hadosztály, hány ezer emberből áll, honnan kerítek annyi szánt? Katonai dolgokban ugyanis teljesen laikus voltam. Ausztriától nemhogy előzetes katonai műveltséget kaptam volna, inkább foggal-körömmel akadályozott abban, hogy behatoljak a katonai művészet titkaiba.

A háború elején kirúgtak a 91. gyalogezred tiszti iskolájából, aztán még azokat az egyéves önkéntesi stráfokat is lefejtették rólam, s míg volt kollégáim kadét meg fähnrich titulusokat kaptak és legyekként hullottak az összes frontokon, én Budejovi- cében és Most nad Litavouban csücsültem a laktanyadutyiban, s mikor végre kieresztettek és a frontra akartak küldeni a „marsbatyákokkal”, elbújtam egy kazalban és így túléltem három „marsbatyákot”. Aztán azt szimuláltam, hogy epilepsziás vagyok és agyon is lőttek volna, ha nem jelentkezem önként a frontra. Attól a pillanattól fogva mosolygott rám a szerencse, és mikor menet közben Sambornál egy bűbájos lengyel nőt meg egy nagyszerű konyhát is szereztem Lukas főhadnagy úrnak, előléptettek ordonánccá.

Mikor később, Sokai alatt „batalionskommandánsunknál” megjelentek a tetvek, össze- fogdostam őket, födöttesemet pedig higanykenőccsel kentem be a lövészárokban; ezért nagy ezüst vitézségi érmet kaptam.

A katonai művészet titkaiba azonban senki sem avatott be. — Máig sem tudom, hány ezredből áll a zászlóalj és hány századból a dandár, Bugulmában meg tudnom kellett volna, hány szán szükséges egy könnyű tüzérségi hadosztály elszállításához. — Ezt csuvasaim köeül sem tudta senki, amiért feltételesen három napi börtönre ítéltem őket. Ha egy éven belül kiderítik, elengedem a büntetésüket.

Hivattam a város sztarosztáját és szigorúan azt mondtam neki: „Tudomásomra jutott, hogy maga titkolja előttem, hány emberből áll a könnyű tüzérség hadosztálya.”

Először szóhoz sem jutott, aztán a földre borult, 'ölelgetni kezdte a lábamat és felsírt: „Bocsáss meg, ne pusztíts el, én soha semmi hasonlót nem híreszteltem.” Fölemeltem, megvendégeltem teával és mahorkával, s biztosítottam róla, hogy ebben az ügyben meg vagyok győződve az ártatlanságáról.

Hazament és küldött nekem egy sült malacot egy teli tál gombával. Mindezt megettem, s még mindig nem tudtam, hány emberből áll egy hadosztály és hány szánra van szükség.

Elküldtem a pétervári lovasezred parancsnokáért és beszélgetés közben minden feltűnés nélkül céloztam a dologra:

„Különös”, mondtam, „hogy a könnyű tüzérségi hadosztályokban a .központ állandóan változtatja az emberek számát. Főleg most kellemetlen ez, amikor a Vörös Hadsereg szerveződik. Nem tudja véletlenül, parancsnok elvtárs, hány férfiból állt korábban a hadosztály?”

Köpött egyet és így válaszolt: „Mi, a lovasság, csak nem törődünk a tüzérséggel! Én magam sem tudom, hány embernek kellene lennie az ezredemben, mivelhogy semmiféle direktívákat nem küldtek. Parancsot kaptam, hogy szervezzem meg az ezredet, hát megszerveztem. Ennek is van barátja, amannak is, így nőtt a csapat. Ha sokan lesznek, akár dandárnak is nevezhetem őket. Jöhetnek ránk a kozákok!”

Mikor elment, ugyanannyit tudtam, mint korábban, s szerencsétlenségemre még a következő táviratot kaptam Szimbirszkből:

„Tekintettel a fronton uralkodó aggasztó helyzetre, kinevezzük frontparancsnokká. Abban az esetben, ha az Ik folyón áttörik a vonalainkat, a Klucsevo—Bugulma vonalra vonja össze az ezredeket. Szervezzen renkívüli komissziót a város védelmére és tartson ki az utolsó emberig. A város evakuálását akkor kezdje meg, ha az ellenség ötven versztányi távolságra lesz a várostól. 52 éves korig mobilizálja a lakosságot és osszon szét fegyvereket. A megfelelőnek tartott időpontban repítse levegőbe az Iken és a Klu- csevónál levő vasúti hidat. Küldjön felderítő páncélvonatot és repítse levegőbe a vasútvonalat. ..”

A távirat kiesett a kezemből, s csak mikor első ijedtségemből magamhoz tértem,