Irodalmi Szemle, 1983

1983/4 - Jaroslav Hašek: Dekameron (IX.)

marad. Látom az éneklő apácák tömegét, ami az első keresztények Néró napjaiban rendezett meneteit juttatja eszembe. Lehet, sokan olvasták maguk közül a Quo vadist. Nem akarom sokáig próbára tenni, pravoszlávok, a türelmüket. Ötven apácát kértem, de ha már az egész kolostor itt van, hamarabb végzünk, kérem az apáca kisasszonyokat, jöjjenek utánam a kaszárnyába.”

A tömeg fedetlen fejjel áll előttem és ezt énekli válaszul: „Az egek beszélik és nyilván hirdetik az Ornak erejit. A napok egymásnak tudomást mutatnak az ő bölcsességéről; egy éj a más léjnek beszél az Istennek ő nagy dicsőségéről.”

Az apátnő elém lép. Öreg ajka reszket, ahogy megkérdezi: „Az Úristen nevében, mit fogunk ott csinálni? Ne vidd kárhozatra a lelked.”

„Pravoszlávok”, kiáltom a tömegbe, „padlómosás és kaszárnyatakarítás lesz, hogy elhelyezhessem a pétervári lovasezredet. Gyerünk.”

A tömeg követ, és estére, ennyi munkás kéz nyomán, a kaszárnya a legteljesebb rendben van.

Este egy fiatal, csinos apáca látogat meg: kis ikont hoz, meg az öregecske apátnő levelét, a következő egyszerű mondattal: „Imádkozom magáért.”

Nyugodtan alszom, mert tudom, hogy Bugulma régi tölgyesei alatt még ma is létezik a Preszvjatoj bogorogyici monostor, ahol él egy idős apátasszony, aki imádkozik érettem, semmiért.