Irodalmi Szemle, 1983

1983/4 - Jaroslav Hašek: Dekameron (IX.)

Küldjön azonnal 50 zárdaszüzet a pétervári lovasezred rendelkezésére. Kérem, hogy a zárdaszüzeket egyenesen a kaszárnyába küldje.

Gasek, a város főparancsnoka

A leiratot elküldtem, s mintegy félóra múltán rettentően szép és hangos harangszó hallatszott a kolostor felől. Csengtek-bongtak a Preszvjatoj bogorogyici monostor harangjai, s a városi templom harangjai válaszoltak nekik.

Az ordonánc jelenti, hogy a főtemplom főpópája és a helyi papság arra kér, fogadjam őket. Kegyesen bólintottam, s az irodába beszaladt néhány szakállas pópa. Szóvivőjük a következőket mondta:

„Tovariš parancsnok úr, nemcsak a helyi papság nevében jövök önhöz, hanem az. egész pravoszláv egyház nevében. Ne tegye tönkre az ártatlan zárdaszüzeket. Éppen hírt kaptunk a kolostorból, hogy ötven apácát akar a pétervári lovasezrednek. Gondoljon arra, hogy van Isten fölöttünk.”

„Egyelőre csak a plafon van fölöttünk”, válaszoltam cinikusan, „ami pedig az apácákat illeti, úgy kell lennie, ahogy én akarom. A kaszárnyában ötvenre van szükségem. Ha kiderül, hogy arra a munkára harminc is elég, a többi húszat hazaküldöm. De ha ötven nem lesz elég, hozatok a kolostorból százat, kétszázat, háromszázat. Nekem minden mindegy. Magukat pedig, uraim, figyelmeztetem, hogy hivatalos ügyekbe avatkoznak, úgyhogy kénytelen vagyok megbüntetni magukat. Mindegyikük hoz három font viaszgyertyát, egy tucat tojást és egy font vajat. Önt pedig, főpópa polgártárs, meghatalmazom, hogy beszélje meg az apátnővel, mikor küldi el azt az Ötven apácát. Mondja meg neki, hogy tényleg sörgősen szükségem van rájuk, és hogy vissza fogom küldeni őket. Nem veszik el közülük egy se.”

A pravoszláv papság szomorúan távozott irodámból.

A legidősebb és leghosszabb bajszú s hajú az ajtóban még felém fordult: „Jegyezze meg, van Isten fölöttünk.”

„Pardon”, mondtam, „maga nem három, hanem öt font gyertyát hoz.” — —

Gyönyörű októberi délután volt. Erősen fagyott és az átkozott bugulmai sár megkeményedett. Az utcák kezdtek megtelni emberekkel, mindenki a templom felé sietett. Komolyan és ünnepélyesen szólnak a harangok, a városban meg a kolostorban is. Nem riadót zengenek, mint korábban, ezúttal „kresztni hódra” (keresztjárásra) hívják a pravoszláv Bugulmát.

Kresztni hód csak a legrosszabb időkben volt Bugulmában. Mikor a ,tatárok ostromolták a várost, mikor dögvész és himlő dühöngött, mikor kitört a háború, mikor agyonlőtték a cárt, és most. Lágyan szólnak a harangok, mintha sírva akarnának fakadni.

Kitárulnak a kolostor kapui, ikonokkal és zászlókkal vonul ki rajtuk a menet. A négy legidősebb apáca, az apátnővel az élen, nagy, súlyos ikont cipel.

Az ikonról a Preszvjataja bogorogyica képe néz le ijedten. A kép mögött vonulnak sorban az apácák, idősek és fiatalok, egytől egyig talpig feketében. Zsoltárokat énekelnek, mint például „És elvezették őt, hogy megfeszítsék. Megfeszíték s véle még más kettőt két oldalról, és középen Jézust”.

És ekkor a templomból kivonul a pravoszláv papság, arannyal kivarrt ornátusban, majd a pravoszláv nép az ikonokkal.

A két menet találkozik és kiáltásokban tör ki: „Krisztus él, Krisztus uralkodik! Krisztus győzedelmeskedik!”

S már az egész sokaság énekel:; „Én tudom, hogy Megváltóm él, hogy az utolsó napon eljövend ítélni.”

A menet megkerüli a templomot és a városparancsnokság felé fordul, ahol én már megtettem a kellő előkészületeket.

A ház előtt fehér abrosszal leterített asztal íáll, rajta kenyér és sótartóban só. A jobb sarokban ikon áll, körülötte gyertyák égnek.

Mikor a menet a parancsnokság elé érkezik, méltóságteljesen kimegyek és megkérem az apátnőt, fogadja a kenyeret meg a sót annak bizonyságául, hogy semmiféle ellenséges szándékokat nem táplálok. Ugyancsak kérem a pravoszláv papokat, szeljenek maguknak. Libasorban jönnek és megcsókolják az ikont.

„Pravoszlávok”, mondom ünnepélyesen, „köszönöm a szép és rendkívül lebilincselő keresztjárást. Ezt én először láttam életemben és mindörökre felejthetetlen élményem