Irodalmi Szemle, 1983
1983/4 - Jaroslav Hašek: Dekameron (IX.)
Hosszú köszönő beszédet mondtam, szeltem egy karéj kenyeret és megsóztam. Hangsúlyoztam, hogy nem jelszavakat jöttem hirdetni, az én törekvésem inkább: Nyugalom, béke, rend. Végezetül megcsókoltam a sztarosztát, lekezeltem a pravoszláv papság képviselőjével, és elindultam a városházára, ahol már kiutalták a helyiségeket a városvezetőség számára. Aztán kiragasztattam az 1. számú utasítást, a következő tartalommal: Polgárok! Mindannyiuknak köszönöm az őszinte fogadtatást és a kenyérrel meg sóval való megvendégelést. Őrizzék meg mindig az 'ősi szláv szokásokat, amelyek ellen semmi kifogásom, de kérem Önöket, hogy emellett arról se feledkezzenek meg, hogy engem kineveztek városparancsnokká, s a városnak úgyszintén megvannak a maga kötelességei. Ezért kérem Önöket, kedves barátaim ,hogy minden fegyvert adjanak le a városházán a városparancsnokság helyiségében, holnap déli 12 óra tájban. Nem fenyegetőzöm, de mint tudják, a város ostromállapotban van. Megjegyzem még, hogy a várost meg kellett volna sarcolnom, és kijelentem, hogy a város semmiféle sarcot fizetni nem fog. Aláírás Másnap tizenkét órára a tér megtelt fegyveresekkel. Ezernél jóval több ember jött puskákkal, volt, aki géppuskát is hozott. Mi tizenegyen elvesztünk volna a fegyveres nép eme özönében, de ők a fegyvereket jöttek leadni. Ez a művelet késő estig tartott, s én mindenkivel kezet fogtam s mindenkinek mondtam néhány kedves szót. Reggel kinyomattam és felragasztattam a 2. számú utasítást: Polgárok! Köszönöm Bugulma lakosságának az 1. sz. utasítás pontos teljesítését. Aláírás Aznap nyugodtan tértem pihenőre, nem sejtve még, hogy a tveri forradalmi ezred képében Damoklész kardja függ felettem. Mint mondtam, a szovjet seregek Bugulma .másik oldalán állomásoztak, mintegy tizenöt versztányi távolságban, és kelepcétől tartva nem merészkedtek be Bugulmába, mígnem parancsot kaptak Szimbirszkből, a forradalmi katonai tanácstól, hogy ha törik, ha szakad, foglalják el Bugulmát és így biztosítsák a Bugulmától keletre hadakozó szovjet seregek bázisát. És így tovariš Jerohimov, a tveri forradalmi ezred parancsnoka, azon az éjszakán elindult bevenni és elfoglalni Bugulmát, ahol isten kegyelméből én már harmadik napja városparancsnok voltam és a lakosság minden rétegének megelégedésére láttam el hivatalomat. A tveri ezred, „behatolva” a váróba, üdvtövéseket adott le, végigvonult az utcákon, s csak az én két csuvasból álló őrségem ellenállásába ütközött, akik a városparancsnokság kapujánál teljesítettek szolgálatot s felocsúdván nem akarták beengedni tovariš jerohimovot, aki ezrede élén revolverrel indult elfoglalni a városházát. A csuvasokat foglyul ejtették, s Jerohimov belépett hivatalomba és hálószobámba. „Kezeket fel”, mondta győzelemittasan, rámfogva a revolvert. — Nyugodtan felemeltem a kezem. „Kiféle maga?”, kérdezte a tveri ezred parancsnoka. „A városparancsnok.” „A fehérektől, vagy a szovjet csapatoktól?” „A szovjetektől; leereszthetem a kezem?” „Le, de kérem, hogy a hadijognak megfelelően adja át a városparancsnokságot nekem, mert Bugulmát én bevettem.” „De hát engem kineveztek”, vetettem ellen. „Ördögbe az olyan kinevezéssel! Először be kell vennie.” „Tudja, mit”, mondta egy perc múlva nagylelkűen, „én kinevezem magát az adjutánsommá. Abban az esetben, ha nem egyezik bele, öt percen belül agyonlövetem.” „Nekem semmi kifogásom ez ellen, ha az adjutánsa lehetek”, válaszoltam, és odaszóltam az ordonáncomnak: „Vaszilij, tedd fel a szamovárt, megteázunk az új város- parancsnokkal, aki éppen bevette Bugulmát...” így múlik el az evilági dicsőség.
