Irodalmi Szemle, 1983
1983/3 - ÉLŐ MÚLT - Tóth László: Tanulmány a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszásról (részletek)
feladatokhoz és az állandóan változó játéktéri körülményekhez igazítható játékstílus felől, a mindennapi gyakorlat talajáról igyekeznek közeledni területi színházunk rendeltetéséhez. Ám ugyanekkor, s ezt is észre kell vennünk, az előzőekhez hasonlítva nem kevésbé erőltetettek. A Magyar Területi Színház már megalapítása negyedszázados évfordulójának megünneplésére készült, amikor az addigiaknál is hangsúlyosabban megint felvetődött a kérdés: kialakult-e már, van-e már az egyetlen csehszlovákiai magyar színháznak sajátos arculata? — Kialakulóban van! — válaszolta a kérdésre a dramaturg.156 — A jövőre vonatkozóan az egyik legfontosabb feladatunknak egy olyan sajátos játékszíni stílus keresését és kialakítását tartjuk, amely a leginkább megfelelne egy tájoló színház feltételeinek — nyilatkozta a megbízott igazgató.157 — Az idő, a fejlődés arra kötelez bennünket, hogy újraértelmezzük színházunk helyzetét, a külső és belső viszonyokat, céljainkat, felülvizsgáljuk munkamódszerünket, megszüntetve azokat a beidegződéseket, amelyek a fejlődést gátolják — írta a színész.158 Ennek az alig fél év leforgása alatt elhangzó — és színházon belülről jövő — három véleménynek a helyes értelmezéséhez és értékeléséhez azonban célszerű lesz legalább vázlatosan megismernünk a Magyar Területi Színház profilkereső kísérleteinek történeti fejlődését. A komáromi Magyar Területi Színház — különleges helyzeténél fogva és a kor művészetpolitikai elvárásainak megfelelően — a szó szoros értelmében vett népnevelő színházként indult.159 Más megfogalmazásban: „A nép nyelvén szólni a néphez.. .”160 Ez a színházeszmény — bár az évek során számos ponton és sokféleképpen módosult — lényegében még a mai programváltozatokat is meghatározza.161 És meghatározza a színház — és ezzel egyidejűleg: felszabadulás utáni nemzetiségi játékszíni kultúránk — egyik kezdettől fogva hangadó alakjának, a hajógyári munkásból szinte egyik napról a másikra hivatásos színésszé avanzsált, s az első napoktól színházpolitikai, -szervezési és esztétikai kérdésekről cikkező Konrád József102 egész eddigi tevékenységét. A Magyar Területi Színház arcél-kereső próbálkozásai elválaszthatatlanok az ő személyétől, e próbálkozások történetének vázlata szinte az ő ember-művészi fejlődése alapján is meg- írhatónak mutatkozik. Konrádot és a színházat elindító — s a korszak népi-demokratikus államainak színjátszását is alapjaiban meghatározó — mester: Sztanyiszlavszkij!163 Az ő tanításainak egyfajta vulgárisán értelmezett, végletesen leegyszerűsített változatát kapjuk Konrád értelmezésében: „A kiválasztott művet hiteles ábrázolásban, mondanivalóját a művészi realista alkotás szellemében tolmácsolni.. ,”164 A cél pedig, mi más lehetne, mint ez: „Az előadásról távozó nézőnek más szemmel kell tekintenie a múltra és jelenre, mint az előadás előtt.”165 Azóta természetesen már ő is rájött, hogy ez azért mégsem olyan egyszerű. A sajátos játékstílus — játékstílusok — keresése és kialakítása ugyanekkor nem csupán elhatározás kérdése. Megalapozott ismereteket és friss szellemet kívánó céltudatos és tervszerű munka, s nem kis mértékben a körülmények szerencsés összejátszása, a különböző „objektív” és „szubjektív” tényezők, hatóerők találkozása, egybehangolása is szükségeltetik hozzá. Talán ez utóbbiak hiánya, talán más az oka, de a Magyar Területi Színház három évtizedes történetében ezen a területen nemegyszer kapkodás és következetlen lépések egymásutánja tapasztalható. így aztán azt is mondhatnánk, hogy területi színházunk harmincéves története az egyéni arcvonások, a határozott karakter hiányát fölpanaszoló felismerések sorozata — e vonások, e karakter kimunkálásának képtelenségétől kísérve.166 A múló esztendők megmutatták a sematikusan, leszűkítetten értelmezett „népnevelő színház” eszményének hibáit, fogyatékosságait is: „Az elmúlt három-négy esztendő évadai inkább hibásan értelmezett népművelési akcióként summázhatok, mint művészi teljesítményként. (...] Megindult a körbeforgás, ami enyhén szólva az újratermelődő középszerűség, a stagnálás jegyeit viseli magán” — olvashatjuk egy 1963-as fejtegetésben.16" Az idézett szöveg szerzője nem a színháznak a népművelésben, közművelődésben betöltött szerepét, s nem a népszínház programok létjogosultságát vonja kétségbe. Mi sem azt tesszük. Sőt teljes mértékben csatlakozhatunk Beke Sándorhoz, aki — akkoriban még a Magyar Területi Színház Thália