Irodalmi Szemle, 1983
1983/3 - ÉLŐ MÚLT - Tóth László: Tanulmány a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszásról (részletek)
Színpadának rendezőjeként — az Irodalmi Szemle 1977-es színházi számában ekképp nyilatkozott: .......színházunk a népművelő, a népszínház szerepét tölti be. Ügy tudom, e z a legfőbb törekvése és feladata, de a lehetőségei is erre predesztinálják.” Igen ám, folytatja tovább Beke a megkezdett gondolatot, viszont arról, hogy a színház „ezt milyen szinten teszi és milyen etikai és gondolati következetességgel, arról már lehetne vitatkozni.” És nemcsak lehetne, kell is. De hallgassuk csak tovább Bekét: „Mitől népművelő egy színház? Fantasztikus dolog, ha belegondolunk, hogy például a Csongor és Tündét egyetlen este egyszerre mintegy ötszáz ember olvassa hangosan. De nem saját képzeletére bízva és hagyatva, hanem úgy, ahogy azt mi, az alkotók akarjuk. Azokra a gondolatokra, érzelmi és értelmi síkokra terelve a néző figyelmét, amelyek számunkra a legfontosabbak.”168 Igen, a megfogalmazás pontos: a színház azzal „népműveljen”, hogy színház, jó színház marad. Amit éppen Beke néhány rendezése, s köztük az előbb említett Csongor és Tünde is igazolt. Egy időben zenés darabokkal is próbálkozni kezdett a Magyar Területi Színház — sikertelenül: .. nem lehetünk megelégedve a jószándék realizálódásával. ... Hivatásos együttestől minden tekintetben színvonalas előadást várunk, sokkal jobbat, mint a műkedvelőktől. Sajnos, ez nincs így, mivel a legjobb műkedvelő csoportok operettelőadása felülmúlja a komáromiakat” — írta a színház zenés produkcióiról szólva Viczai Pál.169 Valamivel sikeresebbnek mondhatók a kassai társulatnak a hetvenes évek elejére és a komáromi társulatnak a hetvenes évek második felére eső zenésszínházi próbálkozásai. A zenés darabok előadásának szükségéről nyilatkozik legújabban Holocsy István is, a komáromi társulat művészeti vezetőjévé történt kinevezése alkalmából.170 Sőt, a Magyar Területi Színház vezetőinek távlati tervei között egy zenés társulat létesítésének a gondolata is helyet kapott.171 Konrád József népnevelő színházának eszménye a hatvanas évek közepén már árnyaltabb megfogalmazásban jelentkezett: „Elsősorban a néző érzéseire kívánunk hatni... Szeretnénk ezt oly módon megvalósítani, hogy egy-egy előadásunkon azonos élménye legyen a kamocsai parasztasszonynak, a rozsnyói bányásznak, a kassai tanárnak, a nyitral diáknak, vagy akár a komáromi cipőbolt elárusítójának.”172 Ebben a fogalmazásban mindenekelőtt az jelenti a nóvumot, hogy a színházi közönségre nem mint egy alaktalan masszára, arctalan tömegre, hanem mint szociális helyzetüknél, valamint intellektusuknál és pszichikumuknál fogva megosztott, egymástól különböző individuumok sokaságára tekint. Am ebből a megközelítésből újabb bonyodalmak származhatnak és — származtak is. E lényegében helyes megközelítés legfőbb veszélye ugyanis — mint az a későbbiek során Konrád néhány rendezése alapján beigazolódott — a szétaprózódás, az egyugyanazon előadáson belüli, egységes koncepció szétráződásának veszélye. Egyidejűleg valamiféle fokozottabb intellektualizálódásra, a játékszíni elemek korszerűsödésére, a metaforikus megfogalmazás igényeinek kielégítésére is mind sűrűbb és mind elszántatjb próbálkozások történtek. Nem jelentéktelen zavart, esztétikai-elméleti, sőt filozófiai tisztázatlanságot jelez azonban, hogy ezekben a küzdelmekben például élesen szembekerül egymással — amint arra Szilvássy József már rámutatott173 — Sztanyiszlavszkij és Brecht. A népnevelő, az érzelmekre apelláló színházeszmény fejlődésének következő stádiuma a hetvenes évek közepén és második felében a „közvetlen színház”, a „szituáció-színház” — meglehetősen pontatlan és ködös — fogalmainak a megjelenése: „A MATESZ a jövőben nem annyira a jellemek, mint inkább a szituációk színháza kíván lenni. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy előadásaink az eddigieknél jóval epi- kusabbak lesznek. ...játékközpontúságra fogunk törekedni.”174 Konrád József pedig egy új — saját gyártmányú — terminus technicus használatához folyamodik: kijelenti, hogy ő egy „népi színházi játékstílus” (sic!) megteremtésén fáradozik.175 És ezzel nagyjából a végére is értünk ennek a — teljességre nem törekvő — történeti áttekintésnek. Ügy volna illő, ha most összefoglalnánk az elmondottakat, s levonnánk a levonható tanulságokat. Ojból szót ejthetnénk az esztétikai, történelmi, szociológiai, pszichológiai, sőt filozófiai műveltségünknek a színházi gondolkodásunkban — így sajátos játékstílus-kereső kísérleteinkben is — kimutatható hiányosságairól, újból' figyelmeztethetnénk az „újratermelődő középszerűség” lépten-nyomon tetten érhető fenyegetésére. De megint csak elegendő lesz idéznünk, hiszen Somos Péter, igaz, nemrégiben, de nagyon pontos választ adott a színházunkra „igazán és egyedi módon jel
