Irodalmi Szemle, 1983

1983/3 - Zalabai Zsigmond: Próbák népe IV.

helyszerű tapasztalást, mely szerint szerencsénk kereke kezében a Történelemnek ugyancsak forgandó.

Az ipolypásztói templomot ugyanis 1700-ben szintén bezárják. Pedig anyagi áldozatokat nem kímélve, a végleges birtokba vétel reményével láthatott hozzá nagyarányú renoválásához, saját világszemléletének és ízlésvilágának megfelelő átalakíttatásához a török kor sebeit még ki sem hevert gyülekezet. A munka oly mérvű volt, hogy a templom ősi belvilágának számtalan vonását teljesen eltörölte. Bár közvetlen adataink e nagy renoválásról nem maradtak fenn, közvetett forrásokból, művészettörténészek véleményéből többé-kevésbé követni tudjuk, hogyan alakult a műemlék épület sorsa a XVII. század végén. Sallay György véleménye szerint a templom tisztán őrizte 1695-ig a gót stílus jegyeit: „Megtetszik ez mind a templom formájából, mind onnan, hogy sok esztendőkig, minekutána a reformátusok kezébe jutott is, volt benne egy kis kerek oltár, de amely idő jártával, minthogy a templom szoros volt, elbontatott és a kövei a templomon vágott új ajtóban és ablakokban rakattak; mind onnan, hogy volt segres- tyéje is, de amelynek teteje, minhogy a szél gyakran elhányta, nem győzvén reá az eklezsia költekezni, utoljára a régiség s idők viszontagságai miatt összeomlott s a megmaradott köveiből a templom mellé kőláb rakatott.”

Érdemes figyelmesen olvasni a fönti idézetet. A templom már az 1695-öís átalakítást megelőzően is „sok esztendőkig” volt a reformátusok kezén. Ahová legkésőbb, mint korábban mondottam, 1610-ben juthatott. Ennek ellenére hosszú ideig állott benne egy „kis kerek oltár”. Hol állhatott? Bármily hihetetlen, valószínűleg a mai főbejárat helyén. 1943-ban a már említett három budapesti műépítész szakember, alaposan átvizsgálva a templomot, úgy találta, hogy az ajtómellék bemélyedései oltárfülkére emlékeztetnek. A föltevés helyességét alátámasztja, hogy Sallay is említi: a templomon 1695-ben új ajtót vágtak. Hol? Az oltár helyén. Hol lehetett a régebbi bejárat? A logika szerint az egykori oltárral szemközt, vagyis nem a nyugati részen, mint ma, hanem éppen ellenkezőleg: a keletin. Ami ésszerű is: a pár házból álló kicsi Suttyóm révén az akkori falu innen kapcsolódott a templomhoz. Amelynek belvilága ekkor még jellegzetes gót formát mutatott, mivelhogy csúcsíves keresztboltozata volt. Ennek egy része [a nyugati) 1695-re annyira megrongálódott, hogy leomlással fenyegetett. Az épebb keleti kőboltozatot meghagyták, a tönkrement nyugatit pedig lebontották hát, s a helyére festett és feliratos deszkamennyezet került: „Hoc templum renovatum Anno Domini 1695.” — „Volt még rajta több írás is, de amelyeket a régiség miatt elolvasni nem lehetett” — emlékezik vissza e deszkamennyezetre a későbbi szemtanú, Sallay György prédikátor. E kényszerű, a templom ősiségén csorbát ejtő stíluskeverésen kívül estek a belvilágban egyéb változások is. Nemcsak az oltárt számolták föl, s rakattak helyette 1697-ben fából „cathedrát”, hanem akkoriban meszelhették le — szellemében a puritanizmusnak — azokat a freskókat is, melyek századokkal később a délnyugati falrészen bukkantak elő a kibontott északi oldalfalból, s amely — kárára a művészet- történetnek — az iskolai régiségtárból a második világháború alatt, sajnos elveszett.

E nagyarányú építkezés arra mutat, hogy a török kiűzését követően a protestánssá lett falu áldozatot nem kímélve igyekezhetett birtokba venni a török alatt valószínűleg alaposan romlásnak indult templomot, és saját szemléletéhez, ízléséhez alakította azt. 1695-ben aligha sejtette a faluközösség, hogy igyekezete hiábavalónak bizonyult: a templom a századforduló első évében a bezárás sorsára jutott, s falai között majd csak Rákóczi alatt hangozhatnak föl újra szabadon azok a tanok, melyek a világ megreformálásának szükségét hirdetik.

2. A PÁSZTÓI KURUC TÁBOR. A társadalmi élet torzulásai, a növekvő adóterhek, a létbizonytalanság, a vallási üldöztetések országossá növő elégedetlenséget váltottak ki a jobbágyok körében. Ilyen előzmények után, sokféle panasszal ment Esze Tamás tarpai jobbágy a Habsburg-börtön elől Lengyelországba szökött Rákóczi után, mondván: csak parancs és zászló kell, s „a fej nélküli sokaság hadsereggé alakul”. A fejedelem hajlott a hívó szóra, 1703 májusában átlépte az országhatárt, kibontva „Istennel a hazáén és szabadságért” feliratú zászlait. A sereg, amely alattuk felsorakozott, rohamosan nőtt. Mi vonzotta alájuk a jobbágyok tízezreit? Részint a német kíméletlenségtől, részint pedig a földesúri terhektől való szabadulásnak a vágya. Hiszen aki „... fegyvert köt