Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Egy falu regénye

Ebben a kontextusban talán az is érthetővé válik, miért olyan passzív figurák Duba kö'zépparasztjai: életük korábbi rendje felborult, az új helyzetben nem találják a szerepüket, pontosabban: a rájuk kiosztott szerepben csupán félszegen, esetlenül mozognak, s hogy ne süljenek bele a szövegbe, inkább némák maradnak. Sokkal bonyolultabb helyzetbe kerül az egykori interbrigadista és forradalmár Atya, aki őszintén örült a változásoknak, mert megvalósulni látta az eszmét, amelynek győzelméért annyi kockázatot és veszélyt vállalt, de most rá kell döbbennie arra, hogy minden eltorzul körülötte, az emberek az ismert jelszavakat és érveket sorolják, s mégis egészen másképpen cselekednek. Füzesnyékről nézve mindez érthetetlennek és értelmetlennek tűnik, ezért marad az Atya béna szemlélője az eseményeknek, s amikor már minden összekuszálódik benne, az italban keres menedéket. A mikrofolyamatok szintjén, „füzesnyéki léptékben” vizsgálva a történeteket mindez természetes; az író a nagyvilág eseményeit, a makro- folyamatokat csupán jelzésszerűen érinti, az utólagos korrekciókat, általánosításokat az olvasónak magának kell elvégeznie, tapasztalatai és történelmi ismeretei alapján. A regényben a drámai események kezdetét — szimbolikusan — a Bronzhonvéd ledöntése jelzi (magának a jelenetnek a leírása egy Jancsó-film forgatókönyve is lehetne akár), s az idők jobbrafordulását ismét a Bronzhonvéddal jelzi az író: ünnepélyesen visszaállítják a helyére. Ez a szimbolika szervesen, különösebb nehézségek nélkül épül be a regény szövetébe, annál problematikusabb viszont a másik szimbólum-rendszer, Nagy- bene István szinte eposzi méretűvé növekedő haláltusája. Míg a Bronzhonvéd története nem borítja fel a regény szerkezetét, addig a Nagybene testi szenvedéseit, majd halálát megörökítő leírás külön fejezetbe („könyvbe”) kívánkozott, s nem is annyira a regénynek, mint inkább az írónak volt szüksége rá. Duba már korai novelláiban, s azóta is nem egyszer tanújelét adta annak a sajátos kapcsolatnak, amely szülőföldjéhez, szülőfalujához köti. Ez lényegében egyfajta nosztalgiára épül — a szónak persze nem abban a pejoratív értelmében, ahogy manapság egyre gyakrabban emlegetik —; az a falu, amelyre az író oly szívesen és szeretettel emlékezik, már nincs meg, hiszen az a gyermek- és fiatalkor színtere volt, s ma már csupán az író emlékezetében él tovább — mintegy konzervált formájában —, a valóságban viszont átalakult, de ezt az író már csak a tudatával hajlandó észrevenni, érzelmeiben ösztönösen lázad ez ellen a metamorfózis ellen. Nagybene István alakja a regény utolsó fejezetében akaratlanul is a többi szereplő fölé magasodik, s amikor az író elbúcsúzik tőle, tulajdonképpen az egykori Füzesnyéktől vesz búcsút.