Irodalmi Szemle, 1983
1983/1 - Duba Gyula: Tanúskodom avagy Hogyan lettem az igazság bajnoka (elbeszélés)
bálta a nagyszerű bútordarabot, hanem egy távolabbi — a szomszédos ruhaosztályon levő — nagy falitükör elé cipelte, újból beleült, az ujjaival malmozott és elégedetten nézte magát. Megveszi, gondoltam, hazaviszi és egész nap benne ül. Lemondtam a bútordarabról, a fickóról pedig megfeledkeztem. Kissé távolabb szőnyegeket nézegettem. Aztán visszatekintek emberem felé s látom, hogy már nem ül a tükör előtt. Eltűnt. De hol a fotelágy? Keresem a tekintetemmel, és mit látok? Az ember fejére emelte a „nappal-fotel-éjjel-ágy”-at, és a kijárat felé tart vele. A széles bútordarab úgy úszott a nyüzsgő tömeg felett a levegőben, mint nagy méltóságos űrhajó a nyugtalan csillagok ködfoltjainak a gomolygásában. A szokatlan jelenség senkinek sem tűnt fel, senkit nem érdekelt, mindenki közömbös maradt. Minden jel szerint egyedül én lettem nyugtalan. Törvénytiszteletem és jogérzékem veszélyt sugallt. De igyekeztem megnyugtatni magam. Talán kinn, a verőfényben is ki akarja próbálni, találgattam, beleül a napsütésben, biztos akar lenni a dolgában. Igényes vevő... Emberem kisétált az áruház bejáratán és eltűnt a szemem elől. Erre már nagyon nyugtalan lettem, erkölcsi érzékem sikoltozva tiltakozott tétlenségemért és követelte, hogy tegyek valamit. Szóltam az egyik eladónak, hogy a pasas meglépett az ágyfotellel. — Ö, a pernahajder... — méltatlankodott bosszúsan —, pedig hogy bíztam benne! Látja, uram, így bízhat meg az emberekben. Megbántottan a kijárat felé lohol. Én mindenütt a nyomában, méltatlankodását állandóan helyeselve. Emberünket az utcán értük utol, a fotel még a fején volt, nehezen cipelte. De letenni nem akarta a cudar. Sejteni kezdtem, hogy el akarta tulajdonítani és ez mélyen felháborított. Pénz nélkül vásárolni, a mások rovására munka nélkül élni? Adok én neked, te csibész! Felindultan a szemére vetettem, hogy nagyon helytelen dolog a társadalom tulajdonát, a közvagyont eltulajdonítani. Kitől tanulta ezt, a szüleitől? De nem akart megérteni, ordítani kezdett. Hogy a nénikéjének akarta megmutatni a fotelágyat, mielőtt megveszi. Hogy nem sieti el a vásárlást. Rágalmazó kukacnak nevezett, de nem tágítottam. Szemére vetettem, hogy érzésem szerint el akarta lopni a bútort, egoista módon öncélú hasznot akart. Erre habozás nélkül lekopott. Egyre a nénikéjét emlegette, aztán az enyémet. De vitánkban a többiek — mert közben csődület támadt körülöttünk — nekem adtak igazat. Rendőrt hívtak. Közösséget vállaltak velem, csak akkor széledtek szét, amikor a rendőr megkérdezte, hogy ki akar tanúskodni. A fickót határozottan elítélték és mohósága miatt megvetették, de tanúskodni nem akartak. — Individualista harácsoló — mondták a szemébe megvetően, és tovább mentek. Négyen maradtunk: emberünk, az eladó, a rendőr és én. Meg az ágyfotel, a járdán állt, kis csoportunk közepén. Megígértem, hogy tanúskodom, mire a fickó újból leköpött. Zagyván kiáltozott és átkozódott. Felmenő és lemenő rokonságomat ócsárolta. De én szilárd és nyugodt maradtam, mert tudtam, hogy az igazságért harcolok. A törvény megtartásáért nehéz áldozatot hozok. — Hiába rikácsolsz... — már tegeztem a csokornyakkendőst, mert viselkedéséért nagyon megvetettem —, tanúskodni fogok, míg elnyered méltó büntetésedet. Súlyos átokkal illetett, tervemtől mégsem álltam el. Megingathatatlan leszek, gondoltam, szilárd elveim vannak. Lopni a szocializmusban sem lehet. A verőfény elmúlt, hideg őszi szelek fújtak, az emberek felöltőjükbe burkolózva siettek az utcán, amikor megkaptam a bírósági tárgyalásra az idézést. Végre, gondoltam magamban, az idő betelt, eljött a tettek napja, a helytállás szüksége ajtódon kopog! Lélekben felkészülve, igazságérzettel eltelve mentem a tárgyalásra. Kezdetben fel sem tűnt, hogy egyedül várakozom a tárgyalóterem előtt, egymagamban ücsörögtem a kemény fapadon. A kezdés időpontjában kijött egy altiszt és megkérdezte, én vagyok-e a vádlott. Nem, válaszoltam, meglepetten tiltakozva, de én mindent láttam, a tanú vagyok. Mondhatnám: koronatanú.
