Irodalmi Szemle, 1983
1983/2 - LÁTÓHATÁR - Koncsol László: Bled, 1982. május 12—16.
Koncsol László BLED, 1982. MÁJUS 12-16. A címben jelzett napokon rendezték meg a Szlovén Alpok legszebb (egyik legszebb?) üdülőhelyén, a Bledi-tó partján, a Szlovén írószövetség és a Szlovén PEN közös szervezésében, a 15. Szlovén Nemzetközi írótalálkozót. Jugoszláviában mint sok nemzető és nemzetiségű államban szinte minden belföldi írókonferenciát nemzetköziként is felfoghatunk, tekintettel arra, hogy ezeken a tanácskozásokon a társkö'Ztársaságok írói is nagy számban jelen vannak. A bledi konferencia, persze, főleg azért volt nemzetközi, mert a jugoszláviai nemzeti írószövetségek szép számmal jelen volt tagjain kívül tizenkilenc nyugati és keleti ország írói is részt vettek a tanácskozásokon. Gondolom, a hagyományok és szokások szellemében történt, hogy Bled a PEN nemzetközi tisztségviselőit is vendégül látta. Csehszlovákiát egyedül képviseltem a bledi találkozón. A tanácskozások három témáról, pontosabban egyetlen problémának, az irodalom minbenlétének három kiemelt kompenenséről folytak angolul, franciául, illetve a vendéglátók nyelvén, szlovénül. A három téma Az Irodalom mint harc, Az irodalom mint játék és Az irodalom mint kaland problémája. A vitákat bevezető három előadást a szlovén Dimitrij Rupel (Az irodalom mint játék), a szerb Predrag Palavestra (Az irodalom mint alternatív ideológia) és a horvát Predrag Matvejevic (Az irodalom mint kaland) tartotta. A vitában különösen az athéni Philipposz Drakodaidisz, a litván Algimantas Bučys, a budapesti Rónai Mihály András, a spanyolországi katalán Alex Broch és a ciprusi görög Elli Peonidou előadását találtam érdekesnek és fontosnak. Talán nem is véletlenül ezeket. Drakodaidisz és Rónai kivételével mindnyájan egy-egy kisebbségi vagy nemzetiségi irodalom nevében beszéltek. A konferencia legemlékezetesebb pillanata is ehhez a körhöz kapcsolódik. Miután Elli Peonidou, a legutóbbi ciprusi háborúban, de azóta is sokat szenvedett görög közösség írónője felolvasta megrázóan szép és igaz beszédét, az isztambuli Cengis Bektashoz sietett, átölelte és megcsókolta török pályatársát. A nagyon rokonszenves, fiatal török költőt az írótalálkozó görögjei különben is mind a legtermészetesebb emberi szeretettel vették körül. Drakodaidisz az ismerkedés reggelén fönt felejtette a tollát, s hozzám szaladt, hogy segítenék rajta. „Van egy új török barátom”, mutatott a közelben mosolygó Bektasra, „szeretném rögtön fölírni a címét, nehogy elfelejtsem”. Jó volt látnom, sőt meg is élnem, hogy a görög és a török írók nem országuk hatalmi rendszereit és politikáját követik, hanem a szellem, a kultúra, az emberség sugallataira hallgatnak. Sajnos, Alex Brochnak a katalán irodalom múltjáról és jelenéről szóló érdekes és tanulságos előadása nem volt teljesen kész, amikor a konferencia befejeződött; az író jórészt szabadon adott elő, ezért nem közölhetem az Irodalmi Szemlében. Algimantas Bučys, Rónai Mihály András és Elli Peonidou felszólalását azonban már csak azért is fontosnak tartom, mert egymással és az enyémmel rokon módon közelítik meg az irodalom mibenlétének mindenkit érdeklő kérdését.
