Irodalmi Szemle, 1983
1983/2 - Rácz Olivér: A Khan el Khalili özvegy vőlegénye (elbeszélés)
Megelégedetten folytatta a kalapálást; ezúttal fütyörészgetett hozzá. De ugyanazt a monoton dallamot. — Ön nagyon szép képeket fest, monsieur — fordult a megbízott a festőhöz, aki gyámoltalanul állt előttük, mindkét kezében egy-egy olajfestménnyel. — Igazán nagyon szép képeket. De ha nem haragszik, nekem ez tetszik a legjobban — mutatott az arab lány egyik portréjára. Fejedelemnői díszben, arany fejékkel, drágaköves ékszerekkel ábrázolta Nofretétét. — Mit kér érte? A festő fájdalmas arccal, halványan elmosolyodott. — Tíz font — mondta végül halkan, bizonytalanul. Aztán reménykedő arccal, gyorsan a magasba emelte a két olajfestményt. — De ezek közül öt fontért bármelyiket odaadom! . .. Ezeket vegye meg, monsieur! — Lá! — kiáltotta ekkor egy rikácsoló női hang a függöny mögül. — Lá! Lá! — majd franciául is megismételte: — Non! Non! Nem és nem! Soha! A függöny meglebbent, a hang tulajdonosa hevesen kiperdült a sátor közepére. Kövérkés, nagyon vastagon és nagyon közönségesen kifestett arab nő volt, csak a keze volt formás és szép, amint válogatott szidalmak közepette nyomatékosan bőszen rázogatta a festő orra előtt. Aztán váratlanul elhallgatott, kecsesen hátralépett, olvatag mosollyal biccentett a megbízott felé, s meglebbenő, karcsú kezével a portréra mutatott: — Aná — mondta lágyan és rábeszélően. — Aná. Tíz font, monsieur. Ten pounds, szőr! A festő megtörten, megszégyenülten lehorgasztotta a fejét. Nem mozdult. A lány komikusán kevély, öaitelt mozdulattal újra meg újra megérintette a képet. — Aná! — mondta. — Aná! Vegye meg, monsieur. Nyolc font... A festő váratlanul kiegyenesedett. A szeme eszelősen villant, az ajka remegett.- Lá! — ordította. — Lá! Nem! Ezt a kettőt vegye meg monsieur! Nyolc font... A lány még dühödtebb rikácsolásba kezdett. A mester abbahagyta a fütyörészést, bosszúsan rákiáltott a lányra. Aztán egykedvűen folytatta a munkáját. — Maales — mormolta közben. — Maales . . . A lány durcásan, szitkozódva visszasurrant a függöny mögé. — Lám — mondta a titkár halkan —, a mesternek van érzéke a dolgok iránt. Nyolc font, az nyolc font. Maales — hát nem mindegy, melyik képért? Portré vagy olajvázlat — maaies — egyre megy. Csak a nyolc font a fontos ... — Aztán a festőhöz fordult: — Látja, Paul, már megint kikapott. Nincsen, aki megvédje. Miért nem nősül meg? — kérdezte gyöngéden, de a hangjában valami enyhén gúnyoros árnyalat bujkált, amitől a kérdés burkolt kö'tekedésnek hatott. A festő vadul felkapta a fejét. — Nem lehet — mondta elutasítóan. — Vőlegény vagyok — mondta szilajul, eszelősen, aztán váratlanul, keserűen felkacagott. — Vegye meg, monsieur, a két olajat! . . . Hat fontért odaadom. A függöny újra meglebbent. A lány ezúttal dühödt fúriaként robbant ki rajta. — Lá! — üvöltötte. — Nem! Bolond! Hülye! Féleszű! — s miután nyálat fröcskölve az arab szókincs és eszmevilág lehető legsúlyosabb sértését is a belga fejéhez vágta: — Jehudi bunduk! Zsidó fattyú! — kikapta a két olajfestményt a festő kezéből és megvetően a sarokba hajította. — Aná! — rikoltotta, a portréra bökve. — Aná! Hat font! Six livres! ... A megbízottnak kezdett elege lenni a jelenetből. — Gyerünk innen — ragadta meg a titkár karját, és sietősen megrázta a belga kezét. — Isten vele — hadarta. — Még meggondolom ... Meggondolom és visszajövök. Isten vele ... Ön nagyon szép képeket fest.. . Már jó néhány lépésnyire ügettek a sátortól — maa szalama — Béke veletek — zengett utánuk a mester egykedvű üdvözlete, amikor a tébolyult rikácsolás még mindig a fülükben csengett. — Ki volt ez a megveszekedett némber? — törölte meg a megbízott fújtatva a homlokát. A titkár rábámult.
