Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - Fónod Zoltán: Szlovenszkói küldetés

az általános világszemlélettől gyökeresen különböző eszmei és érzelmi reakciók származnak, melyeket... teljesen átélni csak azok tudnak, akiknek ez a mindennapi levegője. Ezekből a reakciókból a magyarországitól eltérő irodalom keletkezik, mely csak ott, helyszínen keletkezhet és virulhat..Schöpflin következtetése: a regionális irodalmaknak mindaddig létjogosultságuk van, amíg íróilag hitelesen fejezik ki azt az atmoszférát, amelyben élnek. „Az egyetemes magyar irodalom — vallja Schöpflin — csak nyer velük: új színt, polifóniát, új szellemet..

Tamás Mihály a harmincas évek végén így nyilatkozott erről: „Mi nem szlovenszkói irodalmat akarunk; ez a meghatározás provincializmust, enyhébb elbánást, egzotikumot és alacsonyabbrendűséget jelent. A mi ideálunk: dúsan termő magyar irodalmi élet Szlovenszkón, melynek eredményei, ha magukon hordják is a szlovenszkói magyarság kisebbségi sorsának és az együtt élő népek egymásra hatásának lelki és szellemi nyomait — mégis osztatlan részei a velük kiteljesedő magyar irodalomnak.”

Hasonló vita egyébként a kisebbségi irodalmak mindegyikét foglalkoztatta. Elemzi azt a kérdést Bori Imre is A jugoszláviai magyar irodalom története című művében, megkérdőjelezi azonban a „semmiből indulás” sokáig hangoztatott állítását. Ezt Bori a szellemi életben elképzelhetetlennek tartja. „Nem volt irodalmi tabula rasa — írja —, különben 1920-ban aligha adhatott volna életjelt magáról, nem játszódhatott volna le aránylag gyorsan a vidéki irodalom vajdaságivá alakulásának folyamata... Alapjában véve ugyanis nem a vajdasági magyar irodalom születése, hanem konszolidálódásának a kérdésköre bír különösebb érdekekkel. ..” Arról a folyamatról van szó, amelyben a vajdasági irodalom tisztázza viszonyát az akkor még egységesnek hitt magyar irodalomhoz, valamint a Vajdaság társadalmi-politikai és szellemi struktúrájához. Igaza bizonyításaként azokat az írókat (a vajdasági magyar irodalom kettős arculatát) említi, akik az egységes magyar irodalom letéteményeseiként vívták ki az irodalmi elismerést s váltak a trianoni békekötés után vajdasági írókká. Említsük meg azonban azt is, hogy a vajdasági Naplóban és az aradi Géniuszban kirobbant (Havas Emil—Dettre János) vitában nemcsak az a nézet hangzik el, hogy a „vajdasági író” elnevezés „ostoba pleonazmus”, hanem az is, „a születési hely s tartózkodás véletlenje alapján” nem lehet katasztert készíteni az írókról, akik „egy nyelven írnak, egy kultúrához tartoznak”. A vajdasági, erdélyi vagy szlovenszkói jelző az „enyhébb mérték, vállveregető elnézés, bátorító jóakarat” kifejezője csupán, s Dettre János szerint: „Csak magyar irodalom van, s a magyar irodalomnak vannak erdélyi és vajdasági munkásai”. A magyar irodalom egységét — írja Dettre — „nem tördelte szét a trianoni szerződés. Aki magyarul ír s maradandót alkot, az a magyar irodalom munkása ..És itt Besse- nyeiékre s Mikes Kelemenre hivatkozik, mondván, ők sem voltak bécsi, vagy rodostói írók. Abban később, persze, már nem kételkednek, hogy az utódállamok magyarsága a nyelvben és kultúrában továbbra is „édestestvérek” maradnak, noha élettartalmuk, társadalmi realitásaik mások. A vitázók abban is egységesek, hogy a kisebbségi irodalmaknak, a „magyar kultúra új tengerszemeinek” — egyéb meghatározóik mellett: kisebbségi (nemzetiségi), magyar — az egyetemes emberi kultúra részévé kell válniuk, s nem tévednek abban sem, hogy a születő új irodalmak fő veszélye — a dilettantizmus. Az egyik vitázó (Dettre) szerint a „tehetségtelenségnek, akár dilettáns »széplelkek«-nek nem amnesztiát kell hirdetni, hanem — statáriumot.”

A vajdasági irodalomhoz hasonlóan Erdélyben is vitatták a kisebbségi irodalom kérdését. jancsó Béla 1923-ban írt Erdélyi irodalom és székely irodalom című, írásából megtudjuk, hogy a „kényszer parancsa” nemcsak az erdélyi irodalom témáját vetette fel, hanem a székely irodalom kérdését is. „Amit erdélyiségnek neveznek, legtisztább alakjában a székely psziché az. A sokféle viszonytól szétdobált, sokféle kultúrából módosított általános erdélyi típussal szemben ősi lelke anyagán Erdély lelke kontúrjait legtökéletesebben őrző.” Reményik Sándorhoz hasonlóan ő is felveti a partikularizmus veszélyét, s a székely irodalom feladatait így határozza meg: „A székely irodalom életpróbája is az lesz hát: sikerül-e... a faj lelkének legmélyére férkőzni, s annak legösztönösebb problémáit, amik az örök emberi életmozgás csak itt található alakjai, a maga módján az emberiségben szertevinni.”

A kisebbségi irodalmak kérdésével Barta Lajos is foglalkozott 1927-ben a Nyugat hasábjain. A csehszlovákiai helyzet alapján Barta Lajos meghökkentő módon arról ír, hogy „a magyarságnak most már vannak gyarmatai is”. Azaz „Magyarország £sak