Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - Fónod Zoltán: Szlovenszkói küldetés

exportál, a leválasztott magyarságok csak importálnak könyvet”. A „könyvgyarmat" meghatározással Barta Lajos nemcsak az egyoldalú állapotokra akart rámutatni, hanem a felszíni jelenség mögött felfedezte „a magyar népdarabok egész szellemi valóságát” is. Az intézményesedés szándékán túl arra a következtetésre jut, hogy a szellemiség „láthatatlan munkája” alapján „a népdarab minden atomjába bújva végre akarta hajtani a népdarabból nemzetté való válást”. Persze, a magyarsága kisebbségi helyzete a szellemiség intézményesítésének a lehetőségeit sem engedte meg, nem beszélve arról, hogy a „nemzetté válás” folyamata már megfogalmazásakor irreális volt. Csaknem tíz esztendő kellett azonban ahhoz, hogy a „kisebbségi kultúra tétova és türelmes munkásai” (Szenteleky Kornél) az „Extra Hungáriám non est.vita” jelszavával megküzdve tisztázzák a nemzetiségi irodalmak szellemi autonómiájának kérdését és egy új fejlődési szakaszt indítsanak el.

Az elmondottak alapján nem árt utalnunk arra, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom kezdeteiről szólva ugyancsak gyakran (hivatkozunk a „semmiből teremtés” fényére. Nos, ez a „semmi” csak úgy igaz, hogy a romániai és a vajdasági irodalommal szemben — az indulás pillanatában — a szlovenszkói magyar irodalomnak nem volt egyetlen olyan toliforgatója sem, aki az államfordulat előtti Magyarországon elismert írónak számított volna.

Abból a szempontból, hogy soha egyetlen irodalom sem születhet a semmiből — ez a fogalom nálunk is megkérdőjelezhető. A kisebbségi (nemzetiségi) irodalmak ugyanis örökségül kapják a nemzeti irodalom minden vívmányát, nyelvi gazdagságát, az érték- teremtés hagyományait stb. Ezért állhatott elő az a helyzet, hogy az elkülönülni akaró törekvések éveken át éles szópárbajokat váltottak ki. A közös nyelvi, kulturális, történelmi értékek, hagyományok tagadása ugyanis eleve talajtalanná tette volna azt az irodalmat, mely új (bonyolultabb) történelmi keretek között kereste az önrealizálás lehetőségeit. A körülmények ugyanis nem a vidéki (táj) irodalom kategóriájaként vetették fel ezen irodalmak problémáját, hanem a sajátos nemzetiségi irodalomteremtés igényével, annak felelősségével. A gazdagodás lehetőségei, az „új bor és új tömlőben” elmélet is csak jóval később igazolódott nálunk. Nem árt azonban emlékeztetnünk arra, hogy Fábry Zoltán (a vajdasági és erdélyi viták első fordulója idején) már 1923- ban, a húsvéti hitvitájában — az „emberi feltámadás kapaszkodó hitével” — szugge- rálja az irodalomnak az európai mércét. „Az európai irányt nem szabad elfelejteni. Most ez — létkérdés, a menekülés útja és feltétele. De irodalmunk csak akkor lehet európai, ha kultúránk, vágyunk, célunk összeesik azzal az Európával, mely Trianonok, tankok és Spenglerek dacára a saját talaján újra és megint csak élni akar.” A „mindenki a maga helyén!” parancsát innentől kezdve Fábry sürgetőnek tartja, s egyértelműen elismeri a „szlovenszkói irodalom” létjogosultságát. Ennek programját — 1923 karácsonyán — a „magyar emberirodalom” megvalósításában látta.

Nem érdektelen ezeket a vitákat felidézni, hiszen időről időre (úgy látszik törvényszerűen) vissza-visszatérünk ehhez a kérdéshez. A hetvenes évek végén például a költészet ürügyén ismét előtolakodott a kérdés: van-e csehszlovákiai magyar irodalom?! Ismeretes az is, hogy az ötvenes évek dogmatikus irodalompolitikája az aktivista szemlélet mellett kardoskodott, túlhangsúlyozva az irodalom helyi, földrajzi adottságait, s a kisebbségi irodalom küldetését — voluntarisztikus módon — a csehszlovák hazafiság ápolására és terjesztésére korlátozta.

A felvetett kérdésre a nemzetiségi kultúra öntörvényű fejlődése, s azon adottságaink alapján, melyek az alkotmányjogi kérdések rendezésével a szocialista állam természetes érdekévé tették a nemzetiségi politikának az egyenjogúság és az egyenrangúság szellemében történő megoldását, egyértelmű választ adhatunk. A válasz nem lehet más, mint a régóta vallott, s a hatvanas évektől hivatalosan is elfogadott kettős kötődés elve. Ezek szerint a nemzetiségi irodalmak egyrészt: szerves részei (nyelvi, kulturális, történelmi és egyéb hagyományaiknál fogva) a nemzeti kultúrának, tehát az egyetemes magyar irodalomnak, másrészt: társadalmi körülményei, politikai realitásai, valamint mindennapos kapcsolatai révén részei annak az irodalomnak és kultúrának, amely ország területén a nemzetiségek élnek. A mi esetünkben a csehszlovák szocialista kultúrának és irodalomnak. Ezeket a sajátosságokat tagadni, vagy voluntarisztikusan megkérdőjelezni csak a szocialista nemzetiségi politika alapelveinek tagadásával, a társadalmi és politikai egyenjogúság elvének feladásával lehet.