Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Kövesdi János: Irodalmak kölcsönössége (interjú Dobozy Imrével)

tovább státuszszimbólummá válnak egyszerű használati eszköz helyett. Kinek milyen márkájú kocsija van, kinek hány szintes a nyaralója, ki hol, melyik szabónál csináltatja a ruháját. Ezt Magyarországon évszázadokon át csinálták, kis urak, kiskirályok, de ezt most is inkább a kiskirályok csinálják, mert az igaziak nagyobbak szoktak lenni. A mi vezetőink nagy része — az ugyan nem király, de tisztességes és okos ember — nem esik bele ebbe a csapdába. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy visszacsap a múltból bizonyos jelenségsorozat a mi életünkbe, és folytatódik vagy még tartja magát az a státuszszimbólum-divat. Ez már újratermelődés. Olyanok is beleesnek ebbe, akik nem éltek a második világháborúban. Egyszerűen nem merjük kimondani, hogy ez az önzés új korszaka. Pedig van, van ilyen. És nem magunknak tesszük a legrosszabbat vele, mert mi fogjuk magunkat, ha eljön az idő, és kiballagunk valamelyik temetőbe, vagy díszsírhelyre vagy magánsírhelyre. De az utánunk jövök fognak ráébredni, hogy nem az a legfontosabb dolog a világon, hogy Mercedese legyen, hanem a gondolkodása, a jelleme, a családja, a gyerekéről való gondoskodás, a munkája. Ezt fogadtuk negyvenötben. Nem azt, hogy 220-as Merci alatt nem adjuk.

— A bratislavai Tatran kiadónál az őszön megjelent egy magyar drámakötet, mely Németh László Galileijét, Illyés Gyula Kegyencét, Örkény István Macskajátékát és az Ön Szélviharát tartalmazza. Mint szerző, elégedett-e Ön a választással, vagy esetleg más drámáját sorolta volna be a reprezentatív kötetbe?

— Természetesen örülök neki és hálás vagyok szlovák barátaimnak, hogy fölvették a kötetbe az egyik drámámat is, amely fontos időszakról szól, bár nem olyanról, amely az egész nemzetet megmozgatta volna. A Szélvihar ötvenhatos témájú dráma. Ötvenhatban a nemzet egy töredéke elvesztette a fejét, a nemzet többsége azonban megőrizte higgadtságát. Különben nem lehetett volna két vagy három hónap alatt rendet teremteni. Ez világos dolog. Én a magam részéről a legkorszerűbb darabomat soroltam volna be, melyben a magyar nemzet részint karakterológiáját, erényeit, részint pedig inerciáit, tehetetlenségeit írtam meg, ami a mi tragédiánkat okozta, hogy se erre, se arra nem tudtuk elhatározni magunkat. Tanakodtunk, főtt a fejünk, vitatkoztunk, tárgyaltunk egymás között is, gondolkoztunk. Döntenünk kellett volna és a döntés mellett kitartani. Ügy vélem, hogy az Eljött a tavasz többet mond el a mi gondokodásunkról, mint a Szélvihar. Az Eljött a tavasz című drámámat egyébként a Szovjetunióban, az NDK-ban, Bulgáriában és másutt szintén kiadták.

— Hogyan látja a mai magyar drámairodalom és a színház helyzetét?

— Minden irodalomban akadnak az irodalmi élet körül ólálkodók, akik azt mondják, hogy most ez a műfaj vezet, most ez elvesztette a vezető szerepét, most az. Az irodalom természetes mozgásában az is természetes, hogy az egyik műfaj időnként megelőzi a másikat, aztán a másik előzi meg az egyiket, ezt a fejlődés hozza magával. Én azt látom, hogy körülbelül tizenöt évvel ezelőtt kerekedett egy igen jótékony szél, például akkor született Örkény Tótékja, Csurka legjobb darabja, a Ki lesz a bálanya, de sok más jó darabot is említhetnék; az elindított egy olyan hullámot, amely váltakozó magasságban, de nagyon érezhetően van jelen a magyar közgondolkodásban. Drámairodalmunk legjobb alkotásai, gondolok itt Csurka István, Szakonyi Károly, Spiró György és mások darabjaira — az adott világ kérdéseire nem ugyanazokat a válaszokat adják. Van, aki realista, optimista módon vagy konstruktív módon keres kibontakozást, van, aki szkeptikusan. De ez nem krumplitermés, hogy ezt évente le lehet mázsálni. Nagyon hiszem, és talán nem ok nélkül, úgy gondolom, hogy a magyar dráma tulajdonképpen egy megújhodási korszak közepén tart. Említhetném például Hubai Miklósnak a Tüzet viszek című drámáját is, ami ugyancsak az átlagon felülit képviseli. De tudomásom van jónéhány olyan műről, vagy készülő műről, melyek azt jelzik, hogy kiélezettebb, sarkítottab problémafelvetésű, mélyebb és katartikusabb magyar drámák vannak útban. Ha azt mondanám, hogy ez mind nemzetközi siker lesz, akkor az üres hetven- kedés lenne, ha viszont azt mondanám, hogy a magyar dráma megtorpant, az azt jelentené, hogy nem értek a dolgokhoz. Nem torpant meg! Nem minden ebéd sikerül egyformán. Van ami ízlik, van ami kevésbé. Azért nem kell levonni az első ebéd után a konzekvenciákat, mondván, mi ide többet nem jövünk. A magyar drámának elég történelmi, társadalmi anyaga van és társadalom-kritikai felelőssége is, hogy ami nem