Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Kövesdi János: Irodalmak kölcsönössége (interjú Dobozy Imrével)

tetszik, azt is jelezze. Ne csak azt jelezze, ami tetszik. Ilyen anyagunk bőven van, úgyhogy úgy gondolom, drámaíró is lévén hozzá, föllendülésre számíthatunk. El kell dönteni bizonyos dolgokat, amik itt húzódoznak évek óta, hogy ki a legfőbb ember a színházban. Nekem nincsen semmi kifogásom a rendezői színház ellen, ha azt egy Meyerhold vagy egy Max Reinhardt csinálja. Mert ők szuverén egyéniségek voltak. De ha a feje tetejéről a lábára állítom a kérdést, akkor nem ezt kell kérdezni. Azt kell kérdezni, ki nélkül nem lehet drámát csinálni. Hát nem lehet az író nélkül, nem lehet a rendező nélkül, nem lehet a színészek nélkül. A műhelykérdések tisztázatlansága tíz-tizenöt évvel ezelőtt egy kicsit hátráltatta a magyar drámaírás megindult emelkedését, de úgy gondolom, hogy ez kiküszöbölődik és olyan termést várhatunk a közeli években, hogy érdemes lesz rá odafigyelni.

— Egy szeptemberi színházi tévévitában valaki azt állította, hogy a dráma csupán nyersanyag.

— Hát aki nyersanyagpárti, az nyerset ebédeljen. Könnyű olyan szerzőket tiszteletben tartani, akiket a világ irodalmi, kulturális közvéleménye tisztel, ennélfogva nem lehet hozzájuk nyúlni. Senkinek sem jut eszébe, hogy egy Arisztophanész-, Shakespeare- vagy egy Moliére-darabot meghuzigáljon, vagy más klasszikust. Meghuzigáljon, „kijavítson”, beleírkáljon. Az élő szerző olyan, mint egy cseresznyefa, az szed le róla, aki akar, én ezt nem tartom megfelelő, egészséges állapotnak. Vagy van a szerzőnek sajátos, félreérthetetlen és eredeti mondanivalója, és akkor azt kell színpadra állítani. Ha pedig a rendezőnek nem tetszik egy adott darab, és más anyag se tetszik, akkor írjon ő drámát és vigye azt színpadra, de a saját felelősségére.

— Milyen újabb írói tervei vannak?

— Két mű foglalkoztat. Az egyik a Hatalom nélkülnek a folytatása, az 50-es évekről írok benne, 56 végével bezárólag. Elég mozgalmas és zaklatott időszakról szól majd a regény. Még dolgozom rajta. A másik egy szatíra. Arról van szó, hogy az általam választott figura minden utasítást, rendelkezést hétszentségnek vesz, és mindent precízen megcsinál. Ennélfogva kirúgják természetszerűen. Fura dolog, hogy a szatíra most ott kezdődik, hogy nem a revizorokat kell leleplezni, hanem azokat kell leleplezni, akik a legtisztességesebb, legkötelességtudóbb teljesítményeket nem szeretik. Általában nem nagyon rajonganak azokért az emberekért, akik pontosak, precízek, tiszták, akik kitalálnak valami érdekeset, ésszerűt, akik gondolkodnak. Mi a fenét akar ez a pasas, miért nem hagy bennünket békén. Kicsit ilyen. A gazdaságunkban bizonyos fokig már módosult a helyzet, mert a gazdasági törvények kíméletlenek. Aki ma akar százéves lavórt eladni a piacon, annak menni kell a gyárból. Ez világos dolog. Az irodalomban még néha bizony az öreg lavórt el lehet adni. Az aztán más kérdés, milyen anzixokat kapunk, milyen tartalommal utána. Bizonyos más kérdésekben az irodalom előbb jár. Éspedig abban, hogy amit csinálunk, az eléggé termelés-, gazdaságcentrikus. A felfogásunk is az. Az irodalom embercentrikus. Személyiségcentrikus, a személyiség kibontakozására, realizálódására teszi a hangsúlyt, legalábbis nagyobb és jelentősebb részében. Ám ez olyan dolog, hogy mire a két pólus közelebb kerül egymáshoz, addig egy kis víz még lefolyik a Dunán.