Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Kövesdi János: Irodalmak kölcsönössége (interjú Dobozy Imrével)

a szocialista államszervezet, irányítási szervezet stb., stb. egész rendszerében a kulcsszerep az emberré, és az emberről tudunk a legkevesebbet, az emberről az író tud sokat. Ezért is érdemes a magyar írónak a szomszéd baráti kis nemzetek irodalmát is fordítani, vajon ott az emberben milyen tartalmak gyülemlenek fel, mi hiányzik belőle, mit kellene még hozzátenni, milyen lehetőségek vannak ennek az embernek a továbbmű- vélésében. Nem a gép dönti el, hogy az esztergályos mit csinál, hanem az esztergályos dönti el, hogy a gép mit csinál. No most itt, bevallom, egy kicsit egyenlőbb viszonzásnak nagyon örülnék. Nem azért, mert mi magyarok vagyunk, meg mások fölé emeljük az irodalmunkat, de valahogy a kölcsönösség nem egészen alakul még ki. Márpedig a jövő megkívánja tőlünk, hogy abszolút korrektek, barátiak legyünk egymás iránt.

— Megjegyzem, az sem mindegy, hogy milyen müveket fordítunk le egymás irodalmából.

— Ez kettős probléma. Az egyik az, hogy nekünk vannak igen jó önelemző műveink, olyanok, melyek pl. a magyarok második világháborús magatartását ábrázolják. Ezt többnyire szívesen lefordítják, mert a magyar szerző is elítélőleg írta meg azt a bizonyos regényt, novellát, verset vagy mást. Ezenkívül a lektűr jellegű irodalmat is többnyire szívesen fordítják. Csakhogy a második világháborús magatartás, amelyet nagyon sok manipuláltság ért idehaza is, főleg az ötvenhat előtti időszakokban, a most növekvő visszaemlékező, memoárirodalom tanúsága szerint sokkal differenciáltabb volt, mint amilyennek sommásan elkönyveltük és elkönyvelték. Én magam a második világháború ■végén a szovjet hadsereg századparancsnoka voltam. Jól ismertem olyan magyar alakulatokat, egységeket, amelyek a szovjet hadsereg oldalán harcoltak a második világháborúban. Azt kimondani, hogy Magyarország az utolsó csatlós volt, és ezzel az ügy le van zárva, tisztán tényhamisítás. Tényhamisítás. Őszintén szólva eléggé hátrányunkra volt, hogy nem tudtunk szláv nyelveket, mikor a szovjet hadsereg ideérkezett. Makogtunk, mutogattunk, úgy fejeztük ki magunkat, ahogy tudtuk, több vagy kevesebb sikerrel, de ez semmit nem von le abból, hogy magyar katonák ezrei álltak át a szovjet hadsereghez, és irányították az ellenállást. Lassan kiderül, hogy a magyar ellenállás sokkal nagyobb volt, mint ahogy azt eddig nyilvántartották.

— Ön drámáiban jobbára a félmúltat és a jelenkornak a félmúlthoz kötődő problémáit írta meg. Miért tartotta ezt fontosnak? Tervez-e kifejezetten csak a máról szóló darabot írni, véleménye szerint lehet-e ilyet írni?

— Érdekes dolog, hogy én például, noha több háborús regényt írtam, a negyvenötöt követő tíz évben a háborúról egy sort nem írtam le. Nem azért, mert nem volt szabad vagy nem illett, hanem azért, mert mire elhelyezkedett bennem a magyar háborús részvétel negatív és pozitív anyaga, addig elmúlt tíz év. Félmúltról szólnak vajon ezek a regények és drámák? Ügy látszik, mert folyton újra kiadják őket, hogy ez a félmúlt tényleg csak félmúlt, mert az egyik fele elmúlt, de a másik még nem múlt el. A visszamaradt ellentmondások, konfliktusgócok, az emberi magatartás inkonzekvenciái, következetlenségei talán befejeződtek a háborúval? Legfeljebb módosultak, átalakultak más jellegű konfliktusokká, de megtalálhatók most is. Legújabb regényem, a Hatalom nélkül már nem a háborúról szól. (Hetek alatt elfogyott mind a harmincezer példány. Lefordították oroszra, németre és más nyelvekre — K. J.) Egy járási titkárnak a regénye, aki részt vett a Szovjetunió oldalán a háborúban. Nem önéletrajzi írás, noha én is harcoltam a szovjet hadseregben, s utána járási pártttitkár is voltam két évig. Egyszerűen arról van szó, hogy keresem a kezdettől máig vezető összekötő vonalakat. Mire vállalkoztunk mi negyvenötben? Szocializmust építünk. Milyen eredményeket hozott ez a vállalkozás? Milyen újratermelődött konfliktusokat, terheket, problémákat hordoz a fejlődésünk? Megszűnt vajon a kapzsiság, az önzés, az egocentrizmus? Nem szűnt meg. Ezért vissza kell mennünk, vissza a kezdetig, amikor úgy gondoltuk, hogy minden sokkal simábban megy, és el kell érkeznünk a máig — és kiderül, hogy nem megy simán semmi. Ingyen nem adnak semmit. A szocializmus nagyon sok embernek, főleg az alacsony sorban élt embernek rengeteg üdvös változást hozott, mert végre van hol mosakodni, van hol fürdeni, van mit enni, van miből ruházkodni, és eddig a dolog rendben is van. Nem aszkétizmust akarunk, hanem életörömet s lehetőséget hozzá. Ami nekem szöget üt a fejembe, az az, hogy bizonyos megszerezhető anyagi javak hova.