Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Kövesdi János: Irodalmak kölcsönössége (interjú Dobozy Imrével)

Kövesdi János

IRODALMAK KÖLCSÖNÖSSÉGE

(Interjú Dobozy Imrével)

Dobozy Imre a felszabadulás utáni magyar irodalom jelentős alakja volt. Kezdetben verseket, majd újságíróként falusi riportokat, karcolatokat, publicisztikát, riportregényt írt. Felhő és napsütés című regényét József Attila-díjjal jutalmazták. Egész életére és írói munkásságára jellemző volt a történelmi tényeknek a hétköznapok realitásának mint lehetséges írói nyersanyagnak a mélységes tisztelete. Erős közéleti érdeklődése, a társadalmi élet menetébe való beleszólás igénye meghatározta írói alapállását, látásmódját, témaválasztását. Későbbi kiemelkedő regényei és drámái (Szélvihar, Holnap folytatjuk, A tizedes meg a többiek, Hatalom nélkül stb.) is ezt tanúsítják. Az irodalmi közéletben kifejtett tevékenysége egybefonódik a magyar irodalom fejlődésének, az irodalmi élet demokratizálódásának történetével. 1959-ben az Írószövetség főtitkára, majd titkára lett. 1961-től több éven át az Élet és Irodalom főszerkesztője volt. Később nyolc évig az írószövetség elnöki tisztségét töltötte be. Írói ás közéleti munkásságáért magas állami kitüntetésekben részesült. 1958-ban Kossuth-díjat, 1977-ben, 6D. születésnapja alkalmából a Munka Érdemrend arany fokozatával és a Szocialista Magyarországért Érdemrenddel tüntették ki. A Csehszlovákia és Magyarország népei közötti barátság ápolásában szerzett érdemeiért két ízben jutalmazta a csehszlovák állam a Népek Barátsága kitüntetéssel.

Az alábbi — magnószalagra rögzített, így az élőszó stílusát tükröző — interjú 1981. szeptember 25-én készült, közvetlenül a Magyar Írószövetség kongresszusa előtt. Dobozy, mint az Írószövetség akkori elnöke, a megfeszített munka közben is hajlandó volt beszélgetni. Szeretett beszélgetni, mindig kész volt az eszmecserére. Embernek, írónak egyaránt sajátságos vonása volt a közvetlenség. Az idén, október 30-án lett volna 65 éves. Äm ezt a kort már nem érhette meg.

K. J.

— Sokasodnak a hivatalos és a nem hivatalos találkozók, a kölcsönös rendezvények. Vajon ez a tény azt is jelenti-e, hogy a két országban többet tudnak az olvasók egymás kortárs irodalmáról?

— Az a gyanúm, hogy ezt a kérdést ketté kell választani. A közvélemény minimálisan két kategória, vagy talán több is. Az egyik az, amelyik az irodalom iránt, a szomszédos országok irodalma iránt érdeklődéssel viseltetik. És én most mondhatnám, hogy Peter Jilemnickýnek a Garammenti krónikájától kezdve mi mindent olvastak el a szlovák irodalomból idáig. Sokat. A közvéleménynek van egy szélesebb rétege, amely kevésbé irodalmi tapasztalatokon ítéli meg a helyzetet, inkább a személyes érintkezés, a turizmus, a látogatás alapján. Úgy gondolom, nyugodtan állíthatom, hogy történelmi folyamatokról van szó, melyeket nem lehet három perc alatt megfőzni, mint a lágytojást. Történelmi folyamatokról van szó, hangsúlyozom. Nálunk, akárcsak Szlovákiában vagy Csehországban előbb fordították a német, a francia vagy az angol irodalmat, mint egymásét. Most átváltani egy új vágányra, miáltal az egymás irodalma és a velejáró közéleti tudatosság és közéleti érdeklődés is emelkedne — nem könnyű dolog. Ez nem valósítható meg egy-két év alatt, sőt tíz év alatt sem.