Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Jaroslava Pašiaková: Jegyzetek a szocialista realizmus hazai fejlődéséről

lista realizmusról, amely a jövő felé irányul. Elhatárolja magát a realizmus olyan értei' mezősétől, amely ebben az irányzatban csupán kópiát lát, a valóság másolatát. Miben rejlik tehát Nejedlý szerint a realizmus jelentősége és előnye? A valóság szuggeszció- jában: „abban, hogy művészi eszközökkel a valóság képzetét kelti bennünk”, s hogy ezt az illető művészre jellemző módon teszi.

Az új realizmus egyik legfontosabb feladatát Nejedlý abban látja, amiben annak idején Wolker is látta: a kispolgárság ellen folytatott harcban, mert a kispolgárságban rejtőzködik a szellemi kényelmesség, a gondolkodásképtelenség, a kulturális, politikai és szociális rövidlátás. Emellett nagyon jól tudatosította, hogyan tudja a kispolgárság leplezni magát — egyszer a nacionalizmus leplével, máskor a vallás miatti aggódással, harmadszor a „kisember” iránti érdeklődéssel vagy a kultúra tisztaságáról való gondoskodással.

Végezetül megállapíthatjuk, hogy az avantgarde művészet és a szocialista realizmus eszmei forrásai nálunk azonosak; a marxizmus talaján sarjadtak. Azonos a történelmi hátterük, s céljuk sem eltérő, művészi módszerük viszont különböző. Az avantgarde és a szocialista realizmus alapvető ellentétét az individualizmus és a kollektivizmus korabeli konfliktusában látom. A XIX. század művészete — főleg a romantika és a szimbolizmus — tipológiailag az álomra, az irreálisra, a tudatalattira, a különböző művészek sajátos erkölcsi kódexére, saját elképzelés- és jelképvilágára épülő szubjektivista művészet szférájába tartozott. Csak a XIX. század nagy realistái láttak hozzá a valóság tanulmányozásához és elemzéséhez s teremtették meg az új, kifejezetten objektivista, kollektivista művészetre való áttérés lehetőségét.

Az avantgardista irányzatoknál éppen a reális-eszmei élmény anyag (proletársors. háború, a szocialista világforradalom élménye stb.) és a gyakran nem reális művészi módszer összekapcsolása a figyelemreméltó. Az avantgardisták a nervali romantizmus vagy a Baudelaire-i szimbolizmus (pl. a cseh poetisták) követői abban, ahogy behatolnak a csodákkal teli „mágikus mese” világába (Nezvalnál), vagy az expresszioniz- musból indulnak ki (Jilemnický) és Cocteau-n, Reverdyn keresztül eljutnak a kubiz- musig vagy a konstruktivizmusig (Bauhaus — Kassák — Moholy-Nagy). Időnként az intellektuális az intuitív elemhez kapcsolódik, s így új lírai érték születik: egy olyan jövő víziója, amelyben minden ember egyenlő lesz, és nem lesznek szociális, nacio- nális — s egyáltalán semmiféle — gátak. Erről álmodott Kassák a 'Világanyám és a Mesteremberek című nagy verseiben.

De a poetizmus szenzualista devizájához („boldogság = a harmónia elérésének eszköze”) képest a magyar avantgardizmus — s ebben közelebb áll a szlovák „nadrealiz- mus”-hoz — morálisan súlyosabb; mellőzi „a munka emberének” extatikus, patetikus ünnepléseit és racionálisan igyekszik utat mutatni a rabszolgaságból való kilábaláshoz.

Ilyen álláspontra helyezkedtek a haladó német írók is, midőn — kárpátukrajnai látogatásuk után — a harmincas években a cseh és szlovák néptömegekkel találkoztak (L. Renn, H. Mann, F. C. Weiskopf, W. Herzfelde): „Többé már nem megtiszteltetés az ország meg nem értettjei és csöndesei közé tartozni. A »társadalom támasza* kifejezés viszont tiszteletre méltó értelmet kapott. Minden, ami mellékes, excentrikus, pillanatnyi, misztikus, elveszítette vonzerejét. Az válik a kultúra centrumává, ami támogatja a társadalmat, ami erős és fejlődőképes... Azzal, hogy az író végre megtalálta a maga közösségét, első ízben alkotja meg a világ képét harmonikusan. A természet és az ember megszűnnek ellentétek lenni, a költő megismeri és totalitásukban ábrázolja őket.”

Varga Erzsébet fordítása