Irodalmi Szemle, 1982
1982/9 - Valentyin Szolouhin: A vőlegény (elbeszélés)
Valentyin Szolouhin Zojka a szomszédom volt. A tizedik osztály befejeztével eladó lett az áruházban. Akkortájt én a bányában lakatoskodtam és a dolgozó fiatalok iskolájának nyolcadik osztályát látogattam. Zojka, valamivel idősebb lévén, már randizgatott a fiúkkal. Ablakunk alatt nemegyszer suhant el férfiüstök kísérte barna hajboglyája. — Már megint kimaszkírozta magát, s új udvarlót tart! — mondta nagyanyám elítélően. — Vajon kire ütött? ... Az ablakhoz léptem, s szemügyre vettem Zojka kísérőjét. Ha találkoztunk, mindig meg is kérdezte: — No, mi van, láttad? — Láttam. Nyakigláb. Mért csak ilyenekkel ismerkedsz? — Ilyenekkel futok össze. — Figyelmesen rám nézett, majd lesütötte sárgás szemét. — Hát válassz magad! — Lennék csak fiú — sóhajtott —, akkor igen. De hát a lányoknak várniuk kell, hogy kiválasszák őket. — Jobb, hogy a fiúk választanak. — Neked igen — vetett rám Zojka egy irigy pillantást. Az utóbbi időben azonban egyedül mászkált. Ha megjelentem az udvaron, a Szervusz, íiúcska kezdetű dalt kezdte fütyülni. Ilyenkor a palánkhoz léptem s rákiáltottam: — Zoja, légy kész! — Mindig kész! — válaszolta ő, szintén a kerítéshez közeledve. — No, hogy állsz az edzésekkel? — Hát, azok, azok vannak — feleltem nyakatekerten. — Mikor mérkőztök? — Hamarosan. — Majd szólsz? — Szólok. S veled mi van, csak nem lettél szurkoló? — Szeretném megnézni az öklözőket. Ezek után már másképp néztem Zojkára. Látni akarja az öklözőket! Egyelőre másod- osztályú ifi bokszoló vagyok. Pénteken kezdődnek a versenyek, ha minden jól megy, talán az első osztályba léphetek. A bányabizottság a versenyek előtt három napi szabadságot adott a csapatnak. Pihentünk, ugyanakkor komolyan készülődtünk. Az edzőm igencsak figyelt rám. — Ezúttal a kezdő csapatban indulsz, Szlojkin helyett. Szlojkint egyszer már legyőztem, az edző pedig meg akarta erősíteni a csapatot. — A jobbkezeseid hibátlanok, de a balkezes ütéseket jobban kell irányoznod. — Sokat pepecselt velem, nem sajnálta az idejét. Ha rosszul csináltam, csak úgy szórta a csípős megjegyzéseket, mancsát állam alá bökve selyemfiúnak csúfolt, de a jól kivitelezett ütések után Ivan Nyikolajevics elégedetten köhécselt. Az utolsó edzésen mind gyakrabban. Az öltözőben — miután levetette bokszkesztyűjét — meg is dicsért. — Jól van! Csak légy nyugodt! — majd kacsintva hozzátette: — Az ütéseid jók, meglepetést szerzel. A VŐLEGÉNY
