Irodalmi Szemle, 1982
1982/9 - Valentyin Szolouhin: A vőlegény (elbeszélés)
Pénteken, mint mindig, hétkor keltem. Magamra öltöttem a szerelésemet, s kifutottam a kiskapun. A szokásos, bemelegítés előtti mezei futás. A kijelölt távot lefutván vizet hordtam a magam csinálta zuhanyozóba. Zojka fütyörészve lépett ki a házból. Én folytattam a megkezdett munkát. — Légy kész, szomszéd! — Mindig kész! — Ma van a meccs? — Ogy tűnik. — Na és, te nem indulsz? — Mi-iért — hebegtem —, indulok. — Gyere csak ide — hívott a kerítéshez. — Ha akarod, szerzek neked egy sporttáskát. — Akarom. Ezek a táskák most kezdtek divatba jönni, eddig a mieink közül is csak egynek volt. — A munkából jövet ma elhozom, kék színű, fehér csíkkal. A raktárból szereztem. — Átnyúlt a kerítés nyílásán és megsimogatta kefehajamat. — Neked, vőlegényem! Ünnepi tűzijátékként csapott ki belőlem a hálaérzet: — Estére hozok neked egy meghívót a meccsre! — kottyantottam ki. — Helyes! — Zojka boldogan elmosolyodott. — No csak gyakorolj! — Melegíts be — javítottam ki. — Melegíts be — ismételte Zojka és gyorsan ellépett a kerítéstől. A nagyanyám állt mögöttem. — Miről beszélgettek? — A bokszról. Na és? — Ilyen kacér teremtéssel még a bokszról sem kell beszélni! Haszontalan, menj a legényeidhez ... Elhallgattam, de úgy néztem a nagyanyámra, hogy jobbnak látta nem folytatni. A meghívót egy barátom révén szereztem. Magam nem akartam kérni, az edző azonnal megkérdezte volna, kinek lesz? Zojka még dolgozott. A hatalmas áruházban alig ténfergett egy-két vásárló. — Hé, szomszéd! — szólítottam meg. — Jaj, lányok, nézzétek, ki jött! — jött hozzám Zojka. — A vőlegényem. Azok meg tetőtől talpig végigmértek, egészen belepirultam. — Mutatkozz be — bö'kött meg kissé. Gépiesen megszorítottam a barátnője felém nyújtott kezét, melyet az hirtelen, felszisszenve, vissza is rántott. — Fáj! — rázta meg a kézfejét. Teljesen megzavarodtam. — Öklöző. Indul a mai versenyen! — magyarázta büszkén Zojka, a jegyet mutatva. — Egy lány kezét még egy bokszolönak sem illik így megszorítania — jelentette ki a barátnő sértődötten. Nem maradhattam tovább, valami köszönésfélét mormogva siettem a kijárathoz. — Ott leszek — tűnt fel a nyomomban Zojka. — A táskát elvihetnéd... De engem most a táska sem érdekelt. — Hány éves? — kérdezte a megsértett barátnő. — Nem sok ... Hogy mit mondtak még egymásnak, nem hallottam. „Én, mamlasz! — szidtam magamat. — Már csak ez a kézszorítás hiányzott! ...” Zojka közvetlenül a szorítóba lépésem előtt érkezett, megkeresett a tekintetével, zavartan járkált a teremben. Magamhoz intettem Szlojkint, aki ma nem versenyzett. — Menj oda hozzá, mondd, hogy én ... mondd, hogy én küldtelek és ültesd valami jó helyre. Érted? — Rendben van, máris indulok! — Szlojkin olyat rikkantott, hogy bedugult a fülem, majd készségesen indult kérésem teljesítésére.
