Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Anatolij Kim: Cúnami (elbeszélés)

a toronydaru túlsó, rövidebb karjának ellensúlyáról, érzem az emelőkötelek megfeszített, erősen rögzített acélrostjainak túldimenzionált szilárdságát. A vas ereje és hatalma, a villamosság kékes lobbanásai s a motorokból kihallatszó zúgása, a beton és a szégyentelenül meztelen föld nehéz köbméterei — egy más vidékhez szokott embernek elszorulhat a szíve ettől a képtől. A tekintet riadtan menekül a messzeségbe, ahol véget ér a föld és már körvonalazódik az erdő sötét foltja s a fák tövéhez lapulnak a kis falusi faházak. Csakhogy nemsokára elkészül ez a két most épülő háztömb, eltűnik mögöttük a messzeség, s én csak a falakat meg az ablakokat nézegethetem majd.

Gyorsan elillan a csendes alkonyat, a sűrűsödő, kékes sötétségből kiválnak az ablakok sárga négyszögei, és mindegyikben emberek árnyai mozognak.

Állok az erkélyen. Negyedik szint — ez már elég magasan van. Nem messze egy női alakot pillantok meg. Az aszfaltút szélén halad. Mit tudok erről a nőről? Most elővette a zsebkendőjét, megtörölte a szemét, kifújta az orrát. Fekete sapkát, szürke kabátot visel. A kabát műszőrme — és nyilvánvalóan vékony, kirajzolódnak alatta a lapockák, a sovány karok. A lábán nagy, világosbarna cipők, aranyozott csatokkal. Visszagyűrte a zsebkendőt, s olyan mozdulatot tett a kezével, mintha egy szemtelen legyet akarna elhessenteni. Ha feltételezzük, hogy ez a kéz az egyetlen nyugalomban lévő test, akkor éppen most örvénylette körül sovány ujjait a Világmindenség minden anyaga. Fényévmilliók távolából a láthatatlan galaxisok részeseivé váltak eme érzékeny, észlelhetetlen mozgásnak. Talán otthon felejtett valamit, későn vette észre, s most legyintett: vigye el az ördög! És tovább megy, kissé bizonytalanul, mégiscsak mérlegel, és nem is sejti, hogy nemcsak görnyedten lépked a csúszós, piszkos aszfalton, hanem hogy minden lépésével ellentétes irányú forgásba lendíti a földet. Közelebb ért hozzám s én látom: csaknem öregasszony már, ősz haja a füle mögé simul, vézna bokái kijárnak a széles cipőkből — hogyan is vehetné szegény magára a mindenség összes terhét! Biztosan nem érzi valami jól magát a sajgó Ízületeivel, az égő szemével...

Hirtelen egy furcsa dolog jut eszembe. Egy asszonynak kislánya született. Nevet adtak neki, gondoskodtak róla, szoptatták, tiszta, száraz pelenkákba csomagolták, sétálni, majd haza vitték... Aztán nődögéit, bizonytalan lábacskáira állt. Ettől a pillanattól kezdve, akár egy artista, napról napra forgatta maga alatt az óriási gömböt, amelyen nem jelentett többet egy porszemnél. Gombolyodott az út szalagja csupasz talpa alatt, a veszélyes kövek lepattantak az apró ujjacskákról, a fák meg a bokrok feléje úsztak, majd elmaradtak mögötte a messzeségben. Lassanként odaúszott hozzá az iskola — egy magas, nagy hajó —, s ő átlépte a küszöbét; kijött az iskolából, hátat fordított neki, s eltűnt a magas téglaépület... Egyszer vonatra szállt, vidáman futott szembe vele a föld, lába elé hozta a várost. A vagon lépcsőjéről félénken lépett a peron aszfaltjára, egy pillanatra megállt, majd lassan elindult. Szembejött vele, majd elmaradt mögötte a téridő, lassan öregedett, s csak ment és ment...

Noha még csak négy hónapja lakom itt, már megszoktam, hogy munka után sétálok egyet. Ahhoz, hogy egy lakótelepi új házban élek, még nem szoktam hozzá, de a sétához igen. Kijövök a lépcsőházból, balra fordulok, és megint balra. Vagy háromszáz métert az aszfaltúton megyek, aztán jobbra fordulok. A ház előtti pádon megpillantom a törzsőrmestert. Civilben van, régimódi sö'tét köpenyben, a fejére új kalapot illesztett; borotvált arcából kiugranak a pofacsontok. A cölöpverő munkáját figyeli, ű az egyetlen, akit itt ismerek, mégse megyek oda hozzá.

Kezdetben itt-ott iddogáltam vele, de ezzel felhagytam. Ha felöntött a garatra, mindig sírva fakadt és az általa megélt szörnyű katasztrófáról mesélt. Nem bírom a férfikönnyeket. Ha egy ilyen férfit sírni látok, kedvem támad nyakon ragadni és addig rázni, míg abba nem hagyja.

És sok minden nem tetszik nekem ezen a törzsőrmesteren. A katonai raktárban dolgozik, ahonnan húst meg vajat hord haza. S mert nincs hűtőgépe, a vaj egykettőre megavasodik, a törzsőrmester meg felolvasztja és üvegekbe önti — a konyhában már tele van velük a spájz meg az ablakpárkány... Úgyhogy elkerülöm az építkezést figyelő törzsőrmestert, hátrafordulok, nézem kiegyenesített hátát, s arra gondolok, ugyan mit csinál majd a hússal meg a vajjal. Balkonja nincs, a húst így a fürdőszobá-