Irodalmi Szemle, 1982
1982/9 - Anatolij Kim: Cúnami (elbeszélés)
ban, a földön tárolja. A véres csomagolópapír a padlóhoz tapad, a törzsőrmester a késével vakarja fel, a kés veszettül csikorog — én meg a szobámba menekülök a konyhából. Kalapja alól kikandikál a rózsaszínű, kövér tarkó — illőképpen felnyírva. A köpcös testhez hosszúkás arc tartozik. Időről-időre megpróbálok fellázadni — a fürdőszoba már vágóhídra emlékeztet —, ám ő egy mukkot se szól, csak teszi a dolgát. Persze nem is akarok nagyobb veszekedést kezdeményezni — végtére is egyébként rendes ember, még az előszoba parkettjét is sötétre lakkozza és be is keni. Most egyedül ücsörög a pádon, füstöt ereget, bennem meg hirtelen megszólalt a lelkiismeret — barátságosabbnak kellene lennem hozzá, sok mindent tanulhatnék tőle. Annyit már tudok, hogy a fogakat jobb porral tisztítani, mint krémmel, a fogpor tovább tart. A zoknit minden este lefekvés előtt kell kimosni — ahogy az ember megmosakszik, elszívja utolsó cigarettáját és egy csomó egyéb dolgot művel. így aztán kiiktatjuk életünkből a piszkos zoknik felhalmozódásának veszélyét. Időnként előfordul, hogy elveszítem a kulcsaimat, de már nem sokáig — szomszédomhoz hasonlóan kulcstartót veszek, ezen fogom tartani őket. Még cipőkanalat is akasztok a fémkarikára. Egy kétélű, dugóhúzós zsebkést is veszek, s a déli szünetben a saját jól köszörült késemmel vágom majd a húst az ebédlőben. Ahogy távolodom tőle, magam elé képzelem, hogyan kapcsolja be otthon a televíziót — először bömbö'lteti, aztán lehalkítja. A heverőre dől s kezét a feje alá téve néz. Ha elege van belőle, elbóbiskol. Egyszerűen kipiheni a szolgálatot. Ezt is olyan alaposan végzi, mint a házi munkákat. Ül az ablaknál és sokáig bámul kifelé, lassacskán forgatva már őszülő fejét. Újságokat olvas a végtelenségig. Kis kefével és kemény ecsettel rendkívül ügyesen tisztogatja uniformisa aranygombjait. Mindenféle folyadékokat és hintőporokat használ lábizzadás ellen... Furcsállom, hogy ez az ember mégis álmatlanságban szenved. És tudom, hogy fél egyedül maradni a szobájában — különben mért vesztegelne éjszakánként nálam, a fal mellett járkálva, kerülgetve a sötétben a széket, s ijedten megállva, ha valaminek nekiütközik? Gyakran próbálom elképzelni a cúnamit, amelyről már beszélt. A vaksötét éjszakát, amikor az történt, Istentudj amért zöld fényűnek látom: az égbolt zöld pajzsa, a smaragd tenger — súlyos, mozdulatlan és tükörsima. Egyszer csak egy őrült rengés emeli meg a zöld éjszakai világot, mintha valami óriás rúgott volna bele, egyenest az alapjaiba. És látom, hogy a tenger csillogó szintjén mindenfelé, ameddig csak ellát a szem, gigantikus fekete hullám emelkedik fel és egyre növekszik —• oly magas, hogy nem is merek ránézni veszettül tajtékzó tarajára, amely mintha a csillagokat akarná elérni. És hallom a tömegek veszett üvöltését (így tán csak a stadion ordít, ha gól esik) és látom a törzsőrmestert, amint hosszú köpenyében rohan a megvilágítatlan, keskeny utcákon a faházak között. Éppen kirontott a kaszárnyából. Éjszakai szolgálatban volt, amikor a süket sötétben kitört a pánik — a földrengés ledöntött egy falrészt. A törzs- őrmester háza mindjárt a kaszárnya mellett állt és ő rohant, hörögve a borzadástól és a megerőltetéstől, rohant, hogy megmentse asszonyát, a halálra rémült csendes teremtést, aki mindig bereteszelte az ajtót s még a kulcsot is ráfordította. Még tulajdon férjének sem nyitotta ki azonnal, ha éjszaka tért haza a szolgálatból. A törzsőrmester tudta, hogy ha az asszonyt nem rángatja ki karjánál fogva, az magától a világért sem hagyja el a házat. Amikor odaért, dörömbölt az ajtón, megpróbálta berúgni, aztán az ablakhoz ugrott és könyökével betörte a táblát, s a keretet rángatva az asszony nevét kiáltozta. Galinának hívták. Csakhogy abban a pillanatban körülnézett és megpillantotta a fekete vízfalat a felboruló hullámheggyel: mintha már a szomszéd ház fölött tornyosult volna. Hallotta a partra zúduló tenger mindent felülmúló rettenetes robaját — a vízözön robaját. És elrohant. Elcsigázott hangján még egy utolsót kiáltott: „Galja! Merülünk! Menekülj!”, és rohant, á földhöz lapult, válla fölött látta a cúnami feketén tajtékzó várfalát. ... A tűzhányó alatt hadgyakorlatok céljából emelt sánc húzódott. Vagy három méter széles volt és az emberek egymás hegyén-hátán vergődtek alatta. Ahogy futtában átugrott rajta, láthatta a nyüzsgő, kiabáló tömeget. A szétszaggatott villanyvezetékből villámok csaptak ki, benzintartályok robbantak fel. Az alacsony tűzhányó lejtője mindjárt a sánc mögött kezdődött. Hangyákként másztak rajta az emberek, sokan elestek, hemperegtek, kétségbeesetten kapaszkodtak a földből előmeredő kövekbe.