Irodalmi Szemle, 1982
1982/9 - Eduardas Mieželaítis: Várj reám (esszé)
szó. Honnan került oda? Talán, próbáltam kitalálni, az ismert goethei kifejezésből: Warte nur, balde ruhest du auch ... Talán... De a régi goethei kifejezés kétértelműen csengett az új költő ajkán: tragikusan, amikor a reménytelen helyzetbe került ember sorsát érintette (Na, várj egy kicsit, hamar elalszol te is, ahogy a többiek elaludtak... A történelem órája utolsó óráidat üti... Szomorú hanglejtés...), és szigorúan, hősiesen (Várj, eljön utolsó órád, te, tragédiánk kegyetlen bűnöse!). Nem kétséges, kinek szólt ez a figyelmeztetés, az utóbbi hangnemben. Iróniával, metsző gúnnyal és a legegyszerűbb haraggal. Tehát, ugyanazon kifejezés más hanglejtésű változata. És mindkét változat rögzítette az első szót — „Warte” —, más-más, szögesen ellentétes értelemben. Más címzéssel. De létezhetett egy harmadik változat is: „Warte...” — „Várj...” Csak egy töredéke a tudatalattiból felbukkant goethei szállóigének. A költészetben gyakran megesik, hogy egy másik költő mondatai, szavai új és teljesen önálló mű indítékai lesznek. Nincs ebben semmi különös: az emigráns ajkán gyakran ismétlődő „Warte” szó csak lelkiállapotának tükörképe lehetett. Talán a költői nosztalgia szülte, az emberi szenvedés és a honvágy. Becher ajkán harci jelszóként csengett: — Warte ... Igen, harcos is volt. Johannes Becher életét, mint minden tevékeny, forradalmi költőét, tragikus megrázkódtatások kísérték. Becher a forradalmi harcok és imperialista háborúk által világrahozott, a német valóság talaján született Sturm und Drang mozgalmának képviselőjeként fejlődött. E nagy romantikus könyveit elégették és újra kiadták. Nagy példányszámban nyomtatták ki a munkásoknak, a katonáknak, a földműveseknek. A költőt bűnösnek találták a nemzet és az ország elárulásában és rács mögé ültették. Golyót öntöttek számára. Bechernek el kellett hagynia hazáját s tíz évig várnia e haza politikai-társadalmi újjáépítését, lelki tisztulását. De a nehézségek nem törték meg. Nem semmisítették meg szabadság-, kultúra-, haladás- és emberszere- tetét. Nem indították opportunizmusra, kiábrándulásra, árulásra. Mindvégig hű maradt elveihez. Teljes és szép egyéniség. Tragikus, de szép. Ám azért tragikus, mert olyan volt a kor arca ... Hősi személyisége a német nép legtragikusabb történelmi szakaszában alakult ki. Ezt az aránylag rövid, de nagy politikai megrázkódtatásokkal és háborúkkal teli időszakot háromfelvonásos tragédiának nevezhetjük. E tragédia első felvonása az első világháború. Második felvonása — a második világháború. A harmadik — a német állam felosztása és ezzel egy új háború előkészítése. A költő tragikusan átélte népe tragédiájának mindhárom felvonását. Ez nagy erőpróba. E tragédia színterén nem kevés német értelmiségi várta a tragikus véget. A „kultúra terjesztőinek” álarcába bújt barbároknak hasznukra vált az értelmiség habozása, individualizmusa, semlegessége és pesszimizmusa. Az intellektuális pesszimizmus, ez a lelki kapituláció, mindig a durva erő életerős optimizmusának készíti elő a talajt. Ahol veszített a józan ész, ott az erős ököl győz. Ilyen a lét logikája, örök törvénye. És ilyen, sajnos, a történelmi tapasztalat. A lelki anyag ellenállását a pokolban a legjobb kipróbálni. A nagy Dante már régen megértette ezt az igazságot. Hiszen Vergilius legelőször nem az égbe, hanem a pokolba vezette. És a költőnek csak a pokol kínjait látva volt joga az égbe emelkedni. Ha nem éled át a pokol kínjait, nem tudod értékelni az ég szépségét... Johannes Becher már 1917-ben hallotta a forradalom újszülöttje — az első szocialista állam — hangját: „Mindenkinek! Mindenkinek! Mindenkinek!” A világforradalom szörnyű kínok közt született első csecsemője magára vonta a haladó értelmiség figyelmét. Ez az értelmiség megpróbálta a pokol tüzét (Henri Barbusse), lélegzett az individualizmus szűk termében (Anatole France), vergődött az absztrakt humanizmus hálójában (Romain Rolland), kereste a kiutat — az új humanizmus perspektíváit. A humanizmus átalakult: absztrakt és ködös vonásai konkrétabbá váltak. Megváltozott a domborzatuk. A borongós nyugati alkonyaiban sokkal konkrétabban, világosabban csillogott a humanizmus arca, hallatszott Alekszandr Biok Szkítáinak hangja, az új humanizmus Tizenkét apostola lépteinek
