Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Eduardas Mieželaítis: Várj reám (esszé)

visszhangja és a nadrágban járó különcködő felhő (Vlagyimir Majakovszkij) költői iróniája. A fiatal Becher akkor romantikus kíváncsisággal égett „megérteni minden igazságot és emberré válni a szó legszorosabb értelmében”. Szívét megégették a forradalom lángjának szikrái. Később, emigrációban élve, el volt ragadtatva a forradalom ihlette népi hősiségtől, munkalelkesedéstől, a háborús hőstettektől.

Wir wandern durch Ruinen Und bleiben oftmals stehn,

Wir feiern auf Ruinen Ein stilles Wiedersehn . . .

Milyen erős lehetett a költő szíve, hogy a pokoli káoszban kibírta a puskapor, a holttestek és a vér bűzét, nem veszítette el goethei józan eszét. Bölcs szív. És ezenkívül képes volt e pokoli tűzben újraolvasztani a régi, már zöldülő goethei bronzformulát, újraönteni a nemesfémet:

— Warte .. .

A költőnek ez a kedvenc, gyakran ismételt szava személyi jelszó lett. Mint a „Várj reám...” A humanista szív hangja .. .

És Németország várt.

... Persze, nehéz volt a dühös rasszizmus, a fanatikus nacionalizmus, a militarizmus bűzét árasztó harmadik Reich romjain emberségről, kultúráról és demokráciáról beszélni. Hatalmas hit és igazi hősiesség kellett hozzá. A romokban fészket rakott a kiábrándulás, az apátia, a pesszimizmus. Az élő szikrát ki kellett csiholni. Becher kicsiholta. Ám ebben a munkában is volt egy régi, megbízható tanácsadója: Goethe. Goethe szerette a munkát. És másokat is megtanított a kőfaragó nehéz munkájára. A „Tages Arbeit. ..” Goethe kifejezése.

Becher német türelemmel és makacssággal dolgozott. A romok, a formátlan kőrögök engedelmeskedtek a jó szobrászkéznek meg a vésőnek. Becher egész életén át kereste, s végül megtalálta a maga igazát. Ezt írta: „íme, mit vár a nép a művésztől: a műben önmagára akar ismerni, a művészetben újra fel akarja fedezni önmagát. A művészetben saját álmait és vágyait akarja megtalálni.” És ennek a tudatosan érthető, kiizzadt és átgondolt humanista eszmének a költő rengeteg energiát áldozott. Szilárd meggyőződései voltak. És kemény jelleme, akarata. S tudott dolgozni... Amikor a romokon fellángolt a prométheuszi tüzecske, az örömtől megszállott költő ezt kiáltotta népének:

Seht, es wird schon wieder Licht auf Érden!

Und die Welt, die Welt veraendert sich!

Látod, a földön újra fény lesz,

S a világ, a világ megváltozik!

Ezek a szavak a pesszimistáknak szóltak, akik a közelgő világvégét látták és közömbösséget vetettek. A világ fejlődik [„die Welt veraendert sich!"). És Németország — a nagyvilágnak ez a része — sem pusztult el. Csak a rossz pusztult el, amely fészket rakott benne és megfertőzte világunk légkörét. A világ harcolt. De nem Goethe, hanem Hitler ellen harcolt. Nem Goethe ellen, hanem Goethéért. És visszaadta Goethét az ész világának. A tragédia az ész győzelmévé változott.

Litvánból fordította Bán Péter