Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Balla Kálmán: Arany titkai

Irta kevés híján negyvenéves fejjel. Sohasem szólt szívesen magáról, de elharapott, leveleiben és másutt elszórt töredékes önjellemzései mindig bénítóan, a véglegesség érzését keltőén pontosak. Mint ez az iménti is. A leszámolás, az illúziókat nem ismerő számvetés, az életnek csak ritka perceiben átélhető sorsmegértés és sorsösszegezés pontossága ez. Aranynak mindegyik nagy lírai versét jellemzi.

„A fásult kebel” költészetét... — A fásultság Aranynál illúzióvesztés, elszigeteltség-, fölöslegesség- és hiábavalóságérzés. Mégpedig a leglényegesebbekre: önmagára, költői hivatására nézve.

Jártam a jelenben, éltem a jövőben.

Idegen város volt a jelennek perce,

Ahol meg sem áll az útas átmenőben,

Még körül sem néz, mert az ő célja messze.

Így a holnap mindig elrabolta a mát,

Én nem mertem élni, mert élni akartam . ..

A kétféle élet: valóság és eszmény, álom és való. így persze túlságosan is egyszerű volna Arany titokzatossága, és fásultsága is érthetetlen maradna. Arany életében és költészetében minden tény és fogalom önmaga ellentétével terhes. Idézett versének eszménye, az eszményi élet sem egyértelműen az, ami; ez az egykori eszményekkel való leszámolás verse. És a valóság, a valóságos élet sem olyan, amilyennek Arany előtt mutatta magát: hiszen ha merte volna vállalni...

Két legfőbb eszménye a költészet és a nemzet volt. A nemzetet kívánta szolg'álni költészetével: múlt- és jövőszemléletet adni, hagyományt teremteni. És tudnia kellett, hogy a nemzet épp ezt nem érti, épp erre nem tart igényt, sőt: az a nemzet, amely legbecsvágyóbb munkájának, a Csaba-trilógiának közönsége lehetne, nem is létezik. „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!” — biztatgatta magát nemzeti eposz írására. (Hányszor idézi még az önmagának, a senkinek pengető lantos képét!) Nem ment. Ám ha az igazi, az eszményi költészet, Homérosz vagy Vergilius szerepe lehetetlen — Arany tisztában volt vele, hogy az —, akkor a költő, a magányos Osszián haszna, rangja kétes, pályája kilátások nélküli, élete sivatag, amelyen végig muszáj futnia végzetes, lerázhatatlan terhével: hivatásával. (Egy másik visszatérő alakja: a vándor.) A nemzeti költőnek kikiáltott Arany, aki nem akart lírikus lenni, ha epikus nem lehetett, így panaszkodott — Ninivében:

Rettent a perc, a létező,

S teher minden következő;

Oj léptem új kigyón tápod:

Gyűlölöm a mát s holnapot...

Tovább! tovább!

Rohannom kell — s a földi boly Mellettem gyorsan visszafoly:

Ködfátyol-kép az emberek:

Én egy arcot sem ismerek . ..

Tovább! tovább!

Jónás, a próféta sorsa ez, két emberöltővel Babits előtt. „Szólnom kisebbség, bűn a hallgatás” — ez meg a babitsi szállóige keserű előképe. S végül a két sornyi Ninive-töre- dék ... Arany irodalmunkban elsőként élte át a prófétálás, a küldetésesség kényszerét és lehetetlenségét — egyszerre.

Az elhivatottság valójában kényszer, a cél pedig már igazán a sír. A világ „kívül arany, belül hamu ...” A legsajátabb, a legmélyebbről fakadó, a legodaadóbban vállalt szerep tud a legnyomasztóbb lenni, ha idegenné válik:

Nem a célra vágyom; elveszett irányom;

Óhajtok pihenni: mindegy, hol, miképpen...