Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Balla Kálmán: Arany titkai

Irányát vesztett költő, ám iránynélküliségének is van egy másik, mélyebb, esztétikai jelentése: a formátlanság. Barta János dimenzióalkotásnak, -váltogatásnak nevezi Arany epikájának sokoldalúságát, azt, hogy mindegyik darabjának más-más a nézőpontja, atmoszférája, közege, perspektívája, súlypontja, lélektanisága, világképe. Hozzátehetjük, hogy lírájában főként a szerepváltogatás látja el a megkülönböztető funkciót, és általában igaz, hogy kompozíció és nyelv szempontjából Aranynak nincs két egyforma műve: Arany — Babits és Weöres előde ebben — a legváltozatosabb életművű, önmagát soha nem ismétlő költőnk. A változatosság következménye esztétikai elveinek, tudatosságának, következetességének. Epikájában és balladáiban kezdettől tudatosan alkalmazta azt, ami utóbb T. S. Eliot „objektív korrelatív”-elméleteként híresedett el. Aranynál tömören így hangzik: „... a külső tárgy a belsővel összhangzásban, acél és kova.” Nem csoda, ha — a lírában is! — elutasította a népiességet mint irányzatot, s minden egyebet is, ami bevált formákat, sémákat követett. Különböző tárgyak nem tűrnek hasonló kidolgozást. Az is jobban érthető így, hogy Babits „epikainak” nevezte Arany líráját, mert az „emlékekből táplálkozik és diszkréten fátyolozott” — azazhogy közvetett, nem tisztán szubjektív, hanem tárgyba, szerepbe vetül.

Gondolkodói és költői elmélyültsége és következetessége fölötte áll epikája és lírája látszatellentétének, és magyarázza töredékességét. Nem csupán rejtély, de paradoxon is, hogy a „legklasszikusabb” magyar költő egyúttal a legtöredékesebb is: félbemaradt munkák tömegét hagyta hátra. Élő klasszikus volt, ünnepelték, ködtői pályája — erre is Barta János figyelmeztet — mégis csupa kitérő megtorpanás, visszakanyarodás, tétovázás. Kárhoztatta is, okolta is magát: „Tehetségem ... mindig előre tolt, erényem hiánya mindig hátra vetett s így lettem, mint munkáim nagyobb része, töredék.” Másutt

— 67-es Előszavában — mentegeti magát, a korra utalva. (Helytáll ez is, ha az eposzokat nézzük.) Az általános magyarázat mégis egy 1881-es epigrammában van: „Mert a keverék-mű a fejedre támad. Inkább töredéknek maradjon utánad.” — Ekkor nyugodott csak bele Arany, ekkor ismerte be, hogy szándékával szemben mélyebb meggyőződése jutott érvényre, amikor nem vonszolta a befejezéshez versét, ha annak ívelése megtört, ha a külső vagy a belső feltétel, a tárgy vagy az ihlet alkalmatlannak bizonyult.

így lehetséges, hogy nemcsak töredékeiben, de töredékei által is lett naggyá, azzal, hogy mert töredékes lenni. Ebben is hosszú sor elsője költészetünkben. Igaz, töredékességét nem magyarázhatjuk egyetlen okkal: igényességével. Lelkialkata Széchenyiével, Keményével, Madáchéval rokon: őt is kétség, őt is reménytelenség, őt is végzetének előérzete gyötörte —

Oh, ez örök benső vérzés,

Oh, e folytonos halál!

Kételyei hazája és hivatása felől sokszor az elhallgatásig mélyültek; annak határához mindig is közel járt. Ebben is mennyire modern, szinte huszadik századi! Vívódása, ingadozása, a döntésektől való vonakodása, fia leírta „aggodalmas kétkedései és lelki vádjai”, s ráadásként töredékessége sokszor keltették és keltik azt a benyomást, hogy életműve szervetlen, sőt hogy egymást tagadó, kizáró elemekből áll. Egymást tagadták, zárták ki a vélemények, műve értelmezései is. Minden írodalmárnemzedék, gondolati irány, ízléshullám más-más arcát fedezte föl. Hol eposzai, hol balladái, hol korábbi lírája, hol Űszikéi, majd e csoportok egyes darabjai emeltettek ki, egymás ellenében, egymás cáfolása végett is. Kritikáinak, tanulmányainak ugyanez volt a sorsa. Voltak, akik Arany-képük egyes vonásaitól elragadtatva — rosszabb esetben: eszmei követelmények alapján — számonkérték azokat, számonkérték a részt az egész, a valódi Aranyon. (Néha a félreértett részt a félreértett egészen.) Szuggesztív esszéjében az átérzés, a beleélés erejével írja Németh László: „... mindig azt csinálta, amire, azt hitte, szükség volt (holott őrá magára lett volna szükség).”

Csakhogy Arany éppen kimeríthetetlensége, a fölfedezések és újrafölfedezések mindenkori lehetősége révén klasszikus az A. Warren használta értelemben: minden kornak, sőt minden értelmezőjének megvan a maga Aranya. Ezért jelenti a mi számunkra azt, amit Shakespeare az angol, Goethe a német olvasónak.

Arany legnagyobb titka a nyelve. Átlátszó és színtiszta, magától értetődő és termé