Irodalmi Szemle, 1982
1982/8 - Balla Kálmán: Arany titkai
Balia Kálmán ARANY TITKAI i Arany a legtitokzatosabb magyar költő. Nem pusztán azért, mert mély és bonyolult. Minden nagy költő ilyen. Arany eleinte könnyen érthetőnek és kissé szürkének tetszik. Ám minél közelebb jutunk hozzá, minél tüzetesebben ismerjük meg, annál titokzatosabbnak látjuk. Ma sokkal titokzatosabbnak látszik, mint halálakor, egy évszázaddal ezelőtt. Rejtélyes az arca, pedig jónéhányszor megörökítette rajz, festmény, fénykép. A póz azonban alig különbözik, s a néző úgy érzi, a vastag, hosszú ágú bajusz elfed minden jellegzeteset: a szinte mögé rejtőző Aranynak csak szabályos vonásait, de arcát nem engedi látni. Egyedül a szemei élnek, azok árulkodnak, azok kifejezése változik az életkorral: a csendes mélabútól a csüggedésen, majd a kétségbeesésen, az űzöttségen keresztül a lemondás fájdalmáig. És öregkorában talán a rejtőzködés is késztette, hogy szakállat eresszen; úgy is látható, a fájdalom már az arcára van írva. Rejtélyes, szinte közmondásosan az a betegsége is. Igaz, gyerekkorától vézna, gyenge testalkatú. Később főfájásról, rosszullétekről panaszkodik, tétlensége gyötri, dolgozni mégsem tud, a rend kedvéért gyógyfürdőbe járogat. Ugyanakkor végtelenül kitartó és szívós, kortársai megirigyelhetnék (hát még mi!) „autodidaktaként” szerzett antik és modern, magyar és európai, irodalmi és történelmi műveltségét; rengeteg hivatali teendőjét mintaszerűen végzi mindig, kedve ellenére is, írói munkája rovására is. Házassága, minden arra vonatkozó prózai vagy verses nyilatkozata szerint, zavartalanul boldog. Meg is tesz, el is vállal, teljesít is családjáért, családja megélhetéséért, biztonságáért mindent, amit bír: vagyont gyűjt, állást, hivatalt vállal, lemond a függetlenségről. Családi idillnek költészetében mégsincsen nyoma: a sivatag képe bukkan föl abban újra meg újra, sivárság- és kietlenségérzés, magányosság és szorongás. Talán azért, mert a költészet volt az igazi szerelme — mondhatnánk erre. Csakhogy a szerelem itt nem jó szó. Idillről ebben a „viszonyában” sem volt sző; ebben sem és másban sem. Hitt Istenben, de vigaszt nem talált a hitben, megnyugvást sem. Derűje sem abból, nem is sztoicizmusából származik: mindig iróniát rejt az a derű, s az irónia mélyén tragikum, az előre tudott végzet tragikuma rejtőzik. Ezzel a tudással jellemezte az eposzi hőst Arany — és talán ezért vonzotta őt kezdettől fogva az eposz műfaja. A végzetét sejtő Akhilleuszban önmagát sejtette meg. Eposzhoz, persze, az eposzi hős nem elegendő. Közeg és igény, egy nemzeti közösség igénye kell hozzá, s azt Arany csak egyszer, az 1848-at megelőző légkörben, a Toldi írásakor érezte. Megismételhetetlen pillanat volt, ilyen több nem adódott. Ugyan kezdetben azt hitte, szubjektív eposz is lehetséges, hogy az egykori naiv, „hősidylli” egység bomlása, az elidegenedés, az egyéni élettapasztalat is eposzba önthető, hogy a témán nem múlik: .. más, kedélyemhez s az általános hangulathoz illőbb tárgyat kellett keresnem.” Ez lett volna a Bolond Istók. Kétszeri elszánással — vagy csak ő tudná, hányszorival — sem bírta megírni, akárcsak annyi más eposztervét. „így lettem én, hajlamom, irányom, munkaösztönöm dacára, subjectiv költő, egyes lyrai sóhajokba tördelve szét fájó lelkemet.” Ezt 1867-ben irta, amikor lírikusként már hosszú évek óta hallgatott — epikusként pedig az első rész után folytatás nélkül hagyta legnagyobb tervét, a hun trilógiát. Lírikus volt-e vagv epikus költő? Ezt halála óta minden nemzedék megkérdezi magától. A válasz ugyanis nem üthető el olyanformán, hogy mindkettő volt — esetleg egyik sem. Még úgy sem, hogy töredékek költője volt. „Ami lehettem volna, az nem vagyok, s ami vagyok, ide s tova az sem leszek” —
