Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - FIGYELŐ - Varga Erzsébet: A harácsoló

Hogy Ehrenburg (aki a cárizmus bukása után, 1917 júliusában a még álló írontok megkerülésével, Anglián és Skandinávián keresztül tért haza Párizsból) nemcsak hogy közelről, hanem belülről ismerte A harácsolöban ábrázolt korszakot, arra nem egyszer a regényben is céloz: . a szerzőt magát is szoros szálak fűzik ehhez a korszakhoz. Szatirikus műveit, különösen Julio Jurenito különös kalandjainak leírását olyan meleg fogadtatásban részesítette a közönség, amelyet csakis a fent említett hangulattal lehet magyarázni. Ha korábban vagy későbben jelenik meg ez a könyv, legfeljebb egyes hasonlóan gondolkodó olvasók vagy hivatásos irodalmárok érdeklődését kelti fel. De olyan évek voltak azok, amikor az igaz hit kanonizált mosolya még nem röppent le az égből (meg a fal- ragaszos kerítésekről), és ádáz, talán felületes, de mindenképpen maró gúnyolódást követelt” — írja egy helyütt. A regénybeli valóságot így lépten-nyomon Ehrenburg közvetlenül, vallomásként elmondott, vagy közvetve, a szereplők sorsába szőtt életrajzi adatai is hitelesítik. Féldául A Társbízt „Mojektív Szekciója” című fejezetben kétségtelenül saját élményei alapján jellemzi az intézményben uralkodó viszonyokat, hiszen a Mihail Li- kovra bízott munkát ő, Hja Ehrenburg végezte, miután — ]918 őszén — hazatért szülővárosába, Kijevbe (amely hő é- nek, Mihail Likovnak is szülővárosa), s a kijevi szovjet a nehezen kezelhető és bűnöző hajlamú gyermekek nevelésével, illetve felügyeletük megszervezésével bízta meg.

A forradalom Hja Ehrenburg regényének lapjain is úgy bontakozik ki — apró mozzanatok sokaságából, szinte észrevétlenül, egyszerűen és monumentálisán —, akárcsak a tárgyilagosan és mégis pátosszal leírt valóságban: „Vajon gondolta-e valaha is az az aszony, aki ott Pet- rográdon egy pékbolt előtt toporogva, a 1 osszú-hosszú sor végén a viborgi aranyl ereces cégé" alatt egyszerre csak elkiáltotta: "Kenyeret, HeródesekU, gondolta-e, hogy korszakot nyit a történelemben? Persze hogy nem gondolta, dehogyis sejtette, ő csak kiáltott, nem gondolt a töprengésekkel, de nem is mert volna ilyet gondolni, mint ahogy a katona sem, aki elsőnek fordította meg a puska csövét, mintha csak a szél fordult volna meg, és nem az asszonyra lőtt, aki ott sivított a Heródesekről az aranyperec

alatt, hanem a vállpántok csillagai közé. Ű sem gondolkodott — lőtt.

És ezekből a kiáltozásokból, sivítások- ból, puskaropogásokból, tolongásokból és kapuk alatti megbúvásokból, ezer meg ezer, legfeljebb a napi krónikába kívánkozó apró mozzanatokból kilépett a forradalom, hatalmasan és váratlanul, hogy aztán messze túlszárnyalva egyesek óvó gyöngédségét és mások vad gyűlöletét, a lehető legegyszerűbb és legtermészetesebb valósággá legyen, mint a levegő vagy akár a halál.

És egyszeriben személyes élménnyé lett, családi üggyé, házi eseménnyé, mindenkinek külön-kül&n, és valamennyiünknek együttvéve, senki sem maradhatott független tőle: még a »Continental« telefonja sem, amely elnémult: vagy a parfé, amely egy napra talán lemaradt az étlapról, mert a kiskuktának, aki máskor kever- gette, most fontosabb dolga akadt: tüntetni ment »az annexiók és a hadisarc ellen«; a tiszti zubbonyok, akik hol szalutáltak, hol köpdösődtek; az iroda, ahol Artyom Likov a heti villanyszámlák helyett most a Brockhaus Lexikon »P« betűjét böngészte: »proletariátus«, »prole- tárdiktatúra«, »parlamenti képviselet«.”

ígyIlyen egyszerűen, ilyen monumentálisán.

Akárcsak egy másik jelenetben, ahol már a megszemélyesített, „férfivá” érett, komoly forradalommal találkozunk, méghozzá Moszkvában, amikor „a »Szemjonov« vendéglővel átellenben (»Utcán át kiszolgálás nincs«), az úttesten, ahol vásott botosokat árulnak ünnepnapon, ahol máskor pisilni guggoltatják a vén mámik a gyerekeket, a kereszttel megpecsételt ásító sivárság kellős közepén holmi Ivan Besz- palov (vagy éppen Fjodor Kubiskin) vitába szállt az évszázadokkal”. Itt azt is láthatjuk, hogy nem a nevek, nem az egyes személyek a fontosak Ehrenburg regényében. Még a központi figura, a hősből harácsolővá züllő Mihail Likov is mintha csak az érdekességet, a kalandosat, a kuriózumot kedvelő olvasó kedvéért került volna a cselekmény középpontjába; hiszen — mondja az író — a „derék jellem az életben legfeljebb unalmas figura egy regény lapjain, ahol az olvasó mindig különlegesre vágyik, és nem éri be az »egy a sok közül« nagyszerűségével”. (S valóban: Ehrenburgot olvasva mindig tudatosítjuk, hogy az irodalom nem az irodalomtudomány, hanem elsősorban az olvasó kedvéért születik, s hogy az irodalmi